Koránkelő vagyok és ezen a nyaralások, pihenések idején se tudok változtatni. Ha lehet ilyenkor méginkább azt érzem, hogy elvesztegetett minden idő, amit a hotel szobájában töltök. Ezek után talán nem meglepő, hogy én voltam az első az étteremben, aki elfogyasztotta a reggelijét, hogy azután nyakamba vegyem a várost, hogy  végre láthassam az ünnepelt cseh szobrász, David Cerny szobrait. Nem tagadom, rabja lettem műveinek.  Kicsit ahhoz hasonlítanám, mint itthon Kodlokó Mihaly mini szobrait, mármint az értük való rajongást, nem a méretet, merthogy David Cerny műalkotásai inkább monumentálisak vagy minimum nagyok. Prágában sok helyen találkozhatunk szobraival, némelyik jó meghökkentő de hétköznapinak semmiképp sem mondható. Szóval reggel az egyik legújabb alkotását akartam közelről szemügyre venni így metróval, villamossal a kissé távolabb eső városrészbe igyekeztem hogy ott egy most épülő negyedben tátott szájjal bámuljam a női alakot ami átöleli a házat és állítólag majd később a fejét is fogja mozgatni valamikor. Nem tudom, hogy az épület iroda- vagy lakóház, mindenesetre jó érzés lehet azon az emeleten lakni/dolgozni ahol pont bekukucskál a fej. 

David Cerny rajongásom annyira erős, hogy elhatároztam, hogy azalatt a pár nap alatt, amíg ott vagyok, legalább 4 alkotását keresem fel. Azt olvastam róla, hogy 1986-ban az akkor tizenkilenc éves cseh művész néhány barátjával manifesztumban közölte a nagyvilággal: tervei között szerepel, hogy gazdag és híres lesz. A csoport pár év múlva feloszlott, Cerny viszont mára elérte célját. 

Ebben a külvárosi részben beugrottam egy szupermarketbe, mert  gondoltam jobb áron be tudom szerezni azokat a jellegzetes cseh finomságokat, amiről Ildi idegenvezető barátnőm mesélt előző este. 

Pl a  Horické trubickyt, ami Napóleon kedvence volt és aminek az a története, hogy amikor a császár Oroszországból menekült seregével Csehországon keresztül, akkor megsérült a cukrásza, akit egy cseh asszony vett kezelésbe, aki hálája jeléül elárult a  titkos receptet. Na ebből vettem néhány csomaggal. Meg vettem az előző részben említett cseh negróból a Haslerkiből pár zacskónyit. Az Oplatki kerek ostyát már unom, abból most nem vettem. 

Innen siettem Cerny másik elhíresült alkotásához a mozgó Kaffka fejhez, ami egy bevásárlóközpont (Quadrio)  mögött bújik meg. Óránként kezd mozgásba, a turisták előtte már türelmetlenül toporognak körülötte. Imádtam, hogy kényelmesen odafértem, éreztem, hogy főszezonban ez nem ment volna ilyen könnyen. És igen. Ez is olyan látványosság, ami  csakúgy mint Kafka írásai - sokféleképpen értelmezhető, és jó ideig gondolkodásra készteti a bámészkodót. A 39 tonnás és 10.6 méter magas fej 42 szeletből áll, melynek mindegyike külön mozgatható. 

Itt villamosra ültem és lepattantam róla, hogy sétáljak a Prága Velencéjének hívott, egyedi, romantikus stílusú  Kampa szigeten, a  csendes Moldva-parti parkban, hogy Cerny újabb bizarr műalkotásait a  Csoszogó Baby-ket formázó szobrokat megnézzem.

Innen értem aztán Prága legfőbb nevezetességéhez A Moldva első állandó hídjához, a Károly hídhoz, ami addigra már hömpölygő turistákkal volt tele. Nem bánkódtam, hiszen tudtam, hogy a hajnali városi sétám idején, amit a következő napra terveztem, az egész az enyém lesz. 

A Kisoldali torony látogatható,  remek kilátást nyílik a hídra és az óvárosra amit én ki is használtam és a városról a legjobb fotókat innen készítettem el. Kényelmesen könyököltem a torony peremén, élveztem, hogy senki nem siettetett.

A megszámlálhatatlanul sok fotó után lesétáltam a falépcsőkön és folytattam utamat ahhoz a kis Jézus szoborhoz, aminek a története (remélem nem szentségtörés de) kis túlzással de engem a brüsszeli Manneken Pis-hez hasonlít. Ez tulajdonképpen egy öltöztető szobor, vagyis a ruhatára páratlanul gazdag. A köpenykéket fogadalomból ajánlották fel. Folyton felöltöztetik, új ruhát kap illusztris vendégektől (1743-ban  Mária Terézia is egy maga hímezte köpenykét ajándékozott neki),   így egész gyűjtemény van már ezekből a kis ruhákból. Természetesen kívánni is lehet tőle és állítólag teljesíti is a kívánságunkat, amit Coleho is megerősíthet aki 1982-ben ottjártakor azt kérte, hogy ünnepelt író legyen belőle. 

Kis vásárolgatás, szendvics, kávé után a Vencel térre igyekeztem, ott is a Hamley játékáruházba de célirányosan a legvégébe, ahol egy VR szemüveggel élvezhető programra fizettem be lazításképpen és nem is bántam meg. Amúgy is oda vagyok ezekért az érékszerveket becsapó kütyükért, de ez Prágáról szólt, azon belül is gólemről, a hatalmas agyagemberről, akit Jehuda Lőw rabbi alkotott meg, hogy segítsen a prágaiaknak de aztán rossz vége lett a történetnek és kiszállt belőle az élet, de  azt mondják, hogy a hatalmas agyagember a mai napig ott fekszik a zsinagóga padlásán. Tényleg elhittem, hogy a középkorba csöppentem, igazi patkány szaladt el a lában előtt és részt veszek Golem megalkotásában. Ez az attrakció nem volt olcsó mulatság, de egyedül valahogy az ember jobban megengedi magának az ilyen kiadásokat és mondom, élveztem is minden percét. 

Innen a szállásra sétáltam, megint csodáltam a változatosan lerakott macskakő mintákat. Mindenképpen szerettem volna egy kicsit pihenni és hagyni leülepedni a sok élményt mielőtt Ildikóval találkoztam, hogy együtt vacsorázzunk egy igazán klassz, étteremben, ahol a knédlit kissé újragondolva készítik el a vendégeknek és amiről látszott, hogy népszerű hely, mert alig kaptunk asztalt. A Parlament étteremben citromos sört ittam és hallgattam Ildikó történeteit, okosságait a városról, amit sokadszorra sem tudok megunni. Jegyzeteltem és azt éreztem, hogy egy egész hét kevés lenne ha végig szeretném járni azokat a kevésbé ismert látnivalókat amiről mesélt nekem.