Kiváló idő volt szombat délután - alváshoz. Mégis, alig vártam, hogy felébredjenek végre a lányok (és Zoltán) az ebéd utáni sziesztából, hogy aztán gyorsan felöltözzünk és a szűnni nem akaró esőben elautózzunk egyik kedvenc gyerekkönyv lelőhelyemre, a Pagonyba , ahol Bartos Erika dedikált aznap délután. Minden -a számomra már kissé unalmas, de a kicsiknek annál inkább kedves- Bogyóról és Babócáról szólt. Persze Zoltán nem annyira lelkesedett a programért de a lányaiért mindent megtesz, így kötelességtudóan nyomta a gázt, hogy időben beessünk a piciny boltba, ahol aztán teljes valójában tényleg ott dedikált az írónő, jobban mondva Anna, Peti, Gergő cseppet sem mesebeli, nagyon is valóságos anyukája. Bartos Erika, mint egy zöld tündér, hajában valamelyik könyvből jól ismert hajdísszel, várta olvasóit. Miközben gyöngy betűivel szépen sorban beleírta a kissé sablon szöveget, azaz, hogy "nagy szeretettel Hannának, Eszternek és Noéminek", még arra is ügyelt, hogy a nevek sorrendje mindig más legyen. Meg is állapítottam magamban, hogy aki ennyire ügyel a részletekre, az valószínűleg tényleg olyan "szupermami" lehet, mint amilyennek a történeteiből megismertük.



Összesen hat könyvet vittünk magunkkal így jutott idő egy kis beszélgetésre is, bár őszintén szólva fáradtnak tűnt.
Miután a lányok saját szemükkel is megtapasztalhatták, hogy kedvenc meséjük írója valóban létező személy, a vetítőterembe huppantak le, hogy megnézzenek egyhuzamban három Bogyó és Babóca rajzfilmet. De hiszen mi ezt kívülről fújjuk- állapítottuk meg Zoltánnal a háttérben. Az a helyzet, hogy esténként vannak próbálkozásaink, hogy aznap este pihentessük a csigafiút meg a katicalányt és inkább másik mesét válasszanak, de legtöbbször hajthatatlanok és nem mondanak le Bartos Erika mesehőseiről. Mondjuk Zoltán szerint az az előnye megvan, hogy hosszúsága éppen megfelelő apukáknak és gyerekeknek is.



Egyébként pedig nem hagyom magam és a minap elővettem a kissé megtépázott Bálint Ágnes örök meséjét, a Mazsolát. A lelkesedésük abból fakadt, hogy tudták, hogy a könyv még az enyém volt kislány koromban, és mint minden ilyen relikviát, boldogan fogadnak, így aztán szépen abból is elolvasok egy fejezetet a Bogyó és Babóca függő kicsiknek. (Hannának ugyebár ezek már "bébisek", így neki a könyvtári szerzeményekből olvasok mostanság.
A vetítés után szerettünk volna továbbállni, ám a kikészített rajzlapok és festékek megakadályoztak ebben. Egy pillanat alatt alkotásba fogtak mindhárman és kis idő múlva összesen négy művel gazdagabban léptünk ki végül az üzletből, ahonnan persze nem sikerült üres kézzel távoznunk, mert Eszter közelgő névnapjára gondolva választottunk titokban egy játékot.



Itt még nem ért véget a szombat délutáni csavargás. Az eső nemcsak alvásra kiváló, hanem múzeumlátogatásra is. Még itthon kinéztem egy igazán gyerekbarát kiállítást, a "babatündérhez" nevűt. A Bazilika mellett található Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumba tartottunk, mert ott egy szívet lelket melengető tárlat nyílt a játékboltok és játékok történetéről. Hanna, Eszter, Noémi nagyon lelkesek voltak amikor a parkolóhely keresés alatt elmeséltem nekik, hogy itt aztán láthatják, hogy mivel játszottak dédszüleik, nagyszüleik és szüleik, (azaz mi), kisgyerekként.
Parkolóhelyet a felszínen nem találtunk, így aztán a Szent István tér alatti különleges liftes parkoló szolgáltatásait kellett igénybe vennünk. És milyen jól tettük. Hihetetlen élmény volt a lányoknak látni olyan parkolót, ahol miután kiszálltunk az autóból, az elsüllyedt magától, hogy valahol a mélyben pihenjen, majd visszatértünkkor újra előbukkanjon..
A Bazilika harangjai mintha csak ránk vártak volna (valójában esküvő nyomait véltük felfedezni a lépcsőn). Amint felértünk a felszínre megkondultak, a lányok pedig dacolva az esővel össze vissza szaladgáltak.





Szóval kissé csatakosan, de megérkeztünk végre kedvenc múzeumomba, ahol be kell valljam, hogy a kiállítás terembe belépve szinte azonnal extázisba estem. Türtőztetnem kellett magam, hogy ne vegyem kézbe rég nem látott játékaimat, a lemezautót, a Kis Postás társasjátékot, a műanyag játék pénztárgépet, a lemez homokozóvödröt és a többi fröccsöntött kincset. Persze uralkodtam magamon és igyekeztem minél többet mesélni a lányoknak a rég múlt idők rég múlt játékairól, mostanában úgyis ez a mániám. A múzeum egyébként most sem okozott csalódást, ahogyan a korábban az Utasellátóról és a Sacher tortáról szóló gyűjteményt is élmény volt végignézni, most ez is magas színvonalú volt.
Hanna, Eszti, Noémi furcsán néztek ránk, ahogy felváltva kiáltottuk Zoltánnal, hogy "nekem ilyen volt, erre emlékszem, erre emlékszel?! Amikor látták, hogy nem vagyunk beszámíthatóak, inkább a gyerek játszósarokba húzódtak és ott játszadoztak a nagyon is mai játékokkal, amit nem bántunk, mert így még alaposabban megnézhettük pl. a Gazdálkodj Okosan sztálinista tervgazdálkodásos változatát meg az Úttörő Áruház játékosztályának kínálatát.



Fülig érő szájjal hagytuk el a múzeumot mind az öten. Azért a "Na lányok, kinek mi tetszett a legjobban?" kérdésre háromból kettő a "liftes parkolóház" választ adta.