Nem tudom miért várjuk el minden évben, hogy gyerekeink az óvoda keretein belül is szépen szavaljanak, szerepeljenek nekünk. Talán mert mi is így csináltuk. Fehér blúzban, sötét szoknyában énekeltük az orgona ága barackfa virága kezdetű dalt, anyukáink szipogtak, a menőbbek fényképeztek, aztán átvették a nyilvánvalóan ,elsősorban az óvó nénik kreativitását és ügyességét dicsérő ajándékokat, amelyek még most is ott lehetnek valahol a vitrinben az esküvői képünkkel és a kiesett tejfogainkkal együtt. Vártam én is a mai napot. Fehér blúzt vettem, Hanna haját a szokásosnál jobban is kifésültem. Reggel nyolcra várták az anyukákat a rendhagyó anyák napjára. Azért volt rendhagyó, mert a fő műsorszámot, az anyák napi köszöntőt egy bemutató tornaóra előzte meg, amelyet a csoport nyilvános reggelizése követett és amelyet így közvetlen közelről nézhettük, sőt kóstolót is kaptunk abból az utánozhatatlanul finom és puha vajas kenyérből, amit csak napköziben lehet enni. Nekem külön műsorral is szolgált ez a reggelizős szeánsz, mivel Hannára pont erre a napra esett a naposság. Kis kötényében tüsténkedett, felelősségteljes arcot vágott és azon töprengtem, hogy mit rontottam el, hogy itthon ugyanennek a pedánsságnak, háziasságnak nyomát sem látom már benne.... Ezt követően környezetismerettel és számtannal kapcsolatos feladatokat oldottak meg a gyerekek a szemünk láttára és biztos vagyok benne, hogy a legtöbbjük fejében ugyanaz fogalmazódott meg: ezek a gyerekek mind iskolaérettek. Persze én Hannára fókuszáltam, lestem mozdulatait, igyekvését, akarását és főként gyorsaságát.





Tíz órakor aztán újra átvonultunk a vadonatúj tornaterembe, hogy a két részből álló műsort végignézzük. Az első részben azokat a táncokat, mutatták be a gyerekek, amiket korábban az óvoda új szárnyának ill. tornatermének átadási ünnepségén, fontos és illusztris vendégeknek, köztük a polgármesternek, már előadtak. Persze nagyon ügyesek, helyesek voltak de nekem az járt a fejemben, mennyi munkájába került ez a két óvónéninek, hogy ilyen flottul menjen.
Eddig a pontig megúsztam könnyek nélkül az ünnepséget, ám menthetetlenül elvesztem amikor Hanna a nagymamás verssel állt elő. Anyukám mögöttem ült és úgy láttam bepárásodott a szeme, ami nem is csoda, hiszen Hanna a vers alatt folyamatos szemkontaktust tartott vele.
Kaptunk szép virágot és egy helyes, persze saját kis kezeikkel , színes gyöngyökből fűzött karperecet, amit azóta le sem vettem.







A tornaterem bordásfala egy nagy lepellel volt eltakarva, azon papírvirágok és a köszöntő szöveg díszelgett, ám ami a legkedvesebb, hogy egy csomó anyukafej. Anyuka portrék szépen sorban, egymás alatt, amelyek csak arra vártak, hogy mi közelebbről megnézzük és kitaláljuk melyik rajz készülhetett rólunk. Én már a műsor alatt kinéztem egy szőke hajú, fülbevalós, nagy zöld szemű, kerek arcú, piros húsos szájú nőt ábrázoló rajzot és reménykedtem, hogy nem a mellette lévő valószínűtlenül hosszúkás fejű arcot kell hazavinnem. Hanna persze büszke volt arra, hogy portréja annyira hiteles lett, hogy azonnal felismertem benne magam.
Ölelések, puszilgatások, orrfújások és fényképezések közepette a gyerekek által készített sütikre voltunk még hivatalosak, aztán minden anyuka hazaindult. Én a karperecemben, a virággal és portrémmal egyensúlyozva azt mondogattam magamban, hogy hiába no, Hanna csak egy van.

A kicsik anyák-napi ünnepsége távol állt a szerepeltetéstől, bár biztos vagyok benne, hogy akadt szülő aki nem bánta volna ha két nyelven és hangszeres kísérettel énekeltek, szavaltak volna. Szerencsére az óvó nénijeiknek van annyi rutinja, tapasztalata (és esze), hogy nem kényszeríti az alig négy éveseket szereplésre. Az ő anyák napi ünnepségük egy délutáni közös anyukás játékról szólt, akinek kedve volt előadhatott dalt vagy éppen versikét, de semmi nem volt kötelező. Viszont egészen különleges ajándékot kaptunk. Papírral bevont és igazán designosan kifestett üveget, ami a továbbiakban vázaként funkcionál. Igaz, nem a játékdélutánon, mert abból Eszter bárányhimlője miatt kimaradtam. Itthon amikor a legszembetűnőbb helyre, a kandalló párkányára tettem a két kis színes üveget, az zakatolt a fejemben. Istenem! Olyan jó, hogy kettőt kaptam, olyan jó, hogy ketten vannak.