Feltételezem, hogy minden családban vannak lefekvés előtti és ébredés utáni rituálék. Gondolom, hogy a legtöbb családban természetes a fürdés utáni meseolvasás meg a lámpaoltás előtt még valami apróság, ami csak a gyerekeké meg a szülőké.
Nálunk egy ideje egy új hancúr játék született, amit csak úgy hívok "Jön apa!"
Az est egyik fénypontja az, amikor tisztán, illatosan,pizsamában vagy hálóingben mindhárom kicsi, megfontoltan és jól átgondolva kiválasztja magának az aznap esti fejenként egy, összesen tehát három mesét. A felolvasást persze a többiek is hallgathatják, ám kizárólag a kiválasztó ülhet közben az ölemben, a többiek mellettem, a hátamon, mögöttem vagy előttem figyelhetnek. A meseolvasás egyébként legtöbbször az én jutalmam, ám időnként Zoltán követeli magának az olvasást, amit én mindig kuncogva hallgatok, mert imádom, amikor elváltoztatott hangon próbálja utánozni a barlangi pók üvöltését vagy a boszorkány nevetését. Egyébként ebben én se vagyok rossz, például kifejezetten jól tudok szipogó vagy síró gyerekhangon beszélni. No de hogy visszakanyarodjak a játékhoz. A meseolvasás után persze még vannak apró próbálkozások, olyanok, hogy szomjas vagyok, pisilni kell, kérem azt a párnát és nem ezt, kicsit ott maradok vagy sem de aztán végül egész hamar elcsendesednek és megelégednek a betakargatással, puszilgatásokkal. Nos, ha Zoltán időzítése elég jó, akkor pont ezen a ponton kezd feljönni a lépcsőn , mégpedig direkt hangosan, lábát jó erősen a lépcső fokaihoz csapkodva. A lányok alig várják ezt a pillanatot. Együtt kiabálják, hogy "Apa jön, apa jön! mivel ez azt jelenti, hogy kezdődik a bújócska. Hálószobájuk elég kevés valódi rejtekhellyel bír, így elbújásuk csak jelképes, ám annál édesebb. Mindhárman magukra húzzák a takarót és alvást tettetve várják, hogy "megtalálja" őket Zoltán. Visítás, újabb puszik, főleg a talpacskákra, majd ezután a helytelennek tűnő felajzás után térnek -repeta betakarás és puszik után- nyugovóra.
Reggel hattól várom őket a saját ágyamba. Tudják ezt nagyon jól, így már csak időnként fordul elő, hogy valamelyik kicsi átcsattog éjnek évadján hozzám, hogy ott folytassa mellettem az alvást. Én pedig kérlelhetetlenül viszem vissza azonnal az ágyába az ügyeletes holdkórost, mert ha alvásról van szó önző vagyok és hiszem, hogy ugyanolyan fontos a saját ágyukban való boldog alvás, mint az egyszeregy. Ebben a kérdésben így nem engedek, kivéve ha betegség vagy rossz álom esete áll fenn.
Szóval hattól, mintha csak be lennének programozva jönnek elő párnájukat, macijukat szorítva hozzám lányaim. Az első érkezőnek szerencséje van, igen kényelmes helyet tud találni magának. A másodiknak már némileg szűkebb hellyel kell megelégednie és a leesés veszélye is fennáll. Az utolsónak érkező már csak az ágy végében a lábamon tud elhelyezkedni és folytatni az alvást úgy fél hétig, amikor is megszólal az óra. Arról, hogy ez a szimbiózis milyen élmény és érzés nekem, most nem írnék.. Mire Zoltán kinyitja a szemét csak annyit mondok neki: Telt ház van megint.
Mosolyog, mert őt nem nyomja agyon senki, aztán lemegy kávét főzni, mert amióta megjavították a kávéfőzőnket, egész másképp szelel, akarom mondani gőzöl és már Zoltán rájött hogyan kell tejet habosítani, sőt egymástól elvált rétegű, csíkos melange-ot készíteni, amelyet még a Grasham kávézó is megirigyelne.
Szóval ilyen kávécsodát hoz fel nekem. Ugyanúgy, trappolva, hangosan lépkedve a lépcsőn, mint este. Addigra már felébredtek a lányok is és alig várják, hogy elbújhassanak, hallgatják a gőzölő hangját és várják a trappolást. "Apa jön!"- kiáltják egyszerre és Zoltán lassan, hogy mindhármuknak legyen ideje elbújni, valóban jön. Én eljátszom a szokásos meglepődést, hogy nincsenek itt a lányok, lementek, elmentek, a másik szobában alszanak. Zoltán erre elkezdi keresni őket, és ebben az esetben már valódi keresésről van szó, mert a nagyobb tér igazi búvóhelyekkel is szolgál. Legtöbbször a függöny vagy az ajtó mögé, a takarók, párnák alá vagy a garderobe szobába , az ingek mögé fúrják be magukat a lányok. Legutóbb Hannát egész sokáig kereste Zoltán, mert a vasalandó ruhakupac annyira összegyűlt, hogy szégyen ide vagy oda, simán befért közé. Eszter a függönybe csavarodott be, de kilátszottak lábacskái, így hamar lebukott, Noémi pedig ismét az ingek, ruhák mögé bújt. Persze Zoltán őt is megtalálta. Meg még valamit. Egy csodásan becsomagolt ajándékot. A csomagolópapír elárulta, hogy egyik külföldi útjáról hozta nekem, csak éppen gondosan elrejtette. Aztán elfelejtette. Most pedig Noémivel együtt meglett. Izgatottan téptem le a papírt majd a lányokkal együtt nevettünk, hogy a bújócska miatt, egy sima hétköznapon az ölembe hullott egy elfelejtett, ám annál különlegesebb ajándék. Igaz, én ezeket az "Apa jön" játékokat és a hozzájuk tartozó visongásokat, kacagásokat is annak érzem. Minden nap.