Utazás lakóautóval- 2. rész-Velence

 




gikam, ez az évszazad ötlete volt tőletek idén Olaszo-ba menni nyaralni!!! Bakker kb tizen lézengenek a téren! 




Párizsban élő barátnőm írta a fenti sorokat ez egyik facebook posztom alá. A Szent Márk teret ábrázolta, de a megszokott tömeg nélkül, így valóban szokatlan látványt nyújtott. És igen. Azt kell mondjam igaza volt.  Egyébként pedig  elképesztő fegyelmezettséget tapasztaltunk maszkviselés,  kézfertőtlenítő biztosítása és minden más óvintézkedés (lázmérés, távolságtartás) terén. Mondjuk a Szent Márk téren most tényleg nem volt nehéz tartani az ajánlott 1.5m távolságot...

Este érkeztünk a Velence városához legközelebb található tiptop kempingbe. Itt se fogaltunk előre helyet, mert tudtuk, hogy a megcsappant forgalom miatt tárt karokkal várnak és még a kötelező minimum tartózkodási időtől is eltekintenek. Az, hogy közel legyen a városhoz a kemping azért volt fontos szempont, mert így kényelmesen be tudtunk jutni a gyönyörű városba, ahová akárhányszor visszamennék és amit már sokszor láttam de nem tudom megunni és amit végre végre a lányoknak is megmutathattunk.




A legelső kávézóba ahová beültünk elő is kerestem az ide vonatkozó blogbejegyzésemet és felolvastam a lányoknak. Ebből megértették, hogy miért nem láttuk értelmét pici korukban elhozni őket Velencébe. 

"Szívem szerint becsomagoltam volna nekik egész Velencét, hogy érezzék azt, amit akkor és ott én éreztem. És bár láttam pár elvetemült turistát, akik pici gyerekeikkel, alig pár hónapos csecsemőjükkel és persze babakocsijukkal voltak kénytelenek lépcsőzni, tekeregni, turistákat kerülgetni, engem a látványuk csak megerősített abban, hogy megvárom, míg elég nagyok lesznek lányaim ahhoz, hogy felhőtlenül és valóban élvezzék ők is ennek a páratlan városnak a látogatását, mert abban egyetértettünk, hogy egyszer nekik is látni kell. "


Reggel  a Velencében dolgozókkal együtt maszkban  utaztunk a busszal a város kapujáig, ahonnan aztán találomra egy utcán keresztül belevetettük magunkat a szűk utcák, sikátorok, lépcsők, hidacskák világába. Észrevettünk egy kicsiny kis büfét, ami előtt helyi férfiak, újsággal a kezükben álldogálnak és  tipikus kis házi szendvicset majszolnak, és mi ebből tudtuk, hogy ez egy autentikus, klassz kis hely vagyis itt fogunk reggelizni.  Így is lett. Hallgattuk a helyiek hangos vitáit, néztük a veszekedő sirályokat, ettük a baráti áron kínált szendvicseket és tudtuk, megérkeztünk. 




Élveztük, hogy nem kell lökdösődni és alig akartuk elhinni, hogy a máskor zsúfolásig teli Rialto hídon kényelmesen sétálgathatunk, könyökölhetünk és bámulhatjuk a megunhatatlan várost. 

Persze a  gondolázás se maradhatott ki. A máskor egy centet se engedő gondolások most elég nagy kedvezményt adtak így nem éreztük magunkat becsapva. A gondolás bámulatos ügyességgel irányította a kissé félrebillent gondolát és büszkén mesélt a műemlék házakról és a régi szokásokról.  Persze ez is érdekelt bennünket de ennél sokkal jobban lázba hozott az, ahogy láttuk hogyan oldják meg a szemét és áruszállítást a nem könnyű terepen. 








Innen aztán a híres Szent Márk térre érkeztünk ahol magunk is meglepődtünk azon a látványon, ami fogadott. A máskor zsúfolásig megtelt téren még galamb is csak elvétve volt látható. A lányok nem hitték el, hogy a covid előtti időben itt kígyózó sor állt a harangtorony és a Dózse palota előtt. Egyszerre volt szomorú látvány és közben üdítő ez a tömegmentesség. Nem is gondolkodtunk sokáig, Eszterrel felmentünk a Campanile-ba, mert az eddig nekem valahogy mindig kimaradt. Hárman álltak előttünk mire a jegypénztárhoz kerültünk. Ott egy gyors lázmérést következett, egy szigorú női automata hang mondta, hogy "temperatura normale" és máris  repített fel bennünket a lift, ahol az X.szel megjelölt helyekre állhattunk. Jó, hogy nem hagytuk ki. Fentről  beláthattuk Velencét és  elkészíthettem azt a képet amire a blog elején idézett komment érkezett. 







Addig sétáltunk amíg a lábaink bírták, hagytuk, hogy kicsit eltévedjünk, mert Velencében ez kötelező. Imádtuk a szűk kis sikátorokat, a boltocskákat. Fagyiztunk, leültünk a lépcsőre és persze nem győztük lefényképezni ezt a sok szépséget. Kipipáltuk a Sóhajok hídját és nem siettünk sehová. Este érkeztünk vissza a kempingbe, amiről újfent megállapítottuk, hogy nagyon igényes és ahol egy pizzára még volt erőnk, azután kifacsarva estünk be az ágyba, hogy másnap újabb helyszínre guruljunk.








Másnap a szokásos lakóautós rutinfeladatok úgy, mint szennyvíz-leeresztés, vízfeltöltés viszonylag korán indultunk útnak, mert a Comói-tóhoz igyekeztünk. Úgy terveztük, hogy útba ejtjük Veronát is és persze megnézzük Júlia ikonikus erkélyét, hátha nagyobb kedvvel olvassák el a kicsik a kötelező olvasmányukat, Shakespeare művét. Nem árulok el titkot azzal ha előre elmondom, ezt is sorban-állás nélkül




You Might Also Like

0 megjegyzés

Örülök, hogy benéztél hozzám! Köszönöm, hogy időt szakítottál blogomra. Külön öröm, hogy eszedbe jutott valami, amit meg kell osztani velem és a többi olvasóval. Írj bátran! Általában ugyanitt, a megjegyzések rovatban válaszolok a levelekre, úgyhogy ha kérdést teszel fel, nézz vissza kérlek.

Szeretettel,

Ágnes