Nem sokkal más a város egyik aluljárójában szedtük a lábunkat és kicsit aggódtunk, hogy majd este, visszafelé is ezt az utat kell  megtennünk. Pár perc múlva aztán kirajzolódott a Piazza dei Miracoli tér, a gyönyörű Keresztelő Kápolna no meg a ferde torony a szemet gyönyörködtető  zöld pázsittal és a valószínűtlenül kevés turistával körülötte. 

Itt vettem ferde tornyos kulcstartót, mert abból sosem elég és mert annyira jól néz ki ez az épület, hogy nem lehet betelni vele.  Már a torony előtt egy lépcsőn ücsörögve olvastam fel a telefonomról a családnak a bedőlésének okát azt, hogy túl puha és nem elég vastag alapra épült 1173-1372 között, három fázisban összesen 199 évig.  Egy lépcsőn ücsörögve azon hezitáltunk hogy vajon megéri -e a borsos belépő az árát és felmenjünk csak azért, hogy elmondhassuk, hogy a mi lábnyomaink is ott vannak  a köveken, de az erről szóló beszámolók meggyőztek bennünket, hogy inkább egy jó étteremben költjük el azt a pénzt és megelégszünk azzal, hogy kívülről nézzük meg a furcsa építményt. 

Persze a kötelező támasztós fotók se maradtak el. Élveztük, hogy ezt is lökdösődés, sietség nélkül csinálhattuk. Nem is sürgettük a lányokat, hagytuk, hogy ezer pózban fotózzák egymást. Én már korábban eldöntöttem, hogy a klasszikus toronytámasztós kép helyett egy fagylaltosat szeretnék, így nemsokára már fagylalttal a kezünkben folytattuk a sétát Pisa utcáin és ott lapult az áhított képhez szükséges tölcsér is. Igen a fagyizás nem maradhatott el, mert tartanunk kellett magunkat a vállalásunkhoz azaz, hogy fejenként napi 5 gombócot mindenképpen el kell fogyasztanunk. 

Az utcákat járva a lányoknak is feltűnt, hogy mennyire elhanyagolt a város. Romos homlokzatok, graffitik, szemét- szóval nem méltó egy ilyen turisztikai desztinációhoz. Próbáltunk okosan választani éttermet és nem belesétálni valami turista csapdába, ami egyébként nehezebb volt, mint gondoltuk, hiába böngésztük a Trip Advisort. Női megérzésemre hallgatva fedeztem fel egy ízléses kis éttermet, amiről azt gondoltam, hogy ha nem találunk jobbat oda betérünk majd. Végül egy másikban kötöttünk ki, de már az étlapok kiosztásánál rossz érzésem támadt, ami csak megerősödött, amikor a felszolgáló agresszívan kérdezte, hogy mit hozzon inni. Szerencsére ital helyett kis türelmet kértünk ami alatt kiderült, hogy egyik kívánt étel sincs az étlapon, így ezt egy isteni sugallatnak vettük, otthagytuk a helyet és siettünk vissza az ízléses kis vendéglőbe a sétálóutcára, ahol nagy szerencsénkre még egy asztal volt szabadon mintha csak ránk várt volna.  A hely nem okozott csalódást, az idősebb házaspár tulajdonos imádnivaló volt, még Noémi szokásos vlogjába is belement és mosolygott, tökéletes angollal mesélt az ételekről meg erről arról, miközben meg nem állt. Áldottuk az eszünket és a szerencsénket, hogy Pisából ilyen kellemes gasztronómiai élménnyel térhettünk haza és ilyen klassz helyen kóstolhattuk meg a toszkán specialitásokat többek között a steaket és a bruschettát. Elárulom a nevét és azt is hol van. ( Il Peperoncino Via Santa Maria, 95) 

Már besötétedett mire újra a már kivilágított ferde toronyhoz értünk így csodás esti képek is készülhettek és végre megszületett az áhított fagyitölcséres kép is sok-sok nevetés közepette. 

A kicsit ijesztő aluljárón keresztül visszaértünk a kempingbe, ahol megint egy tiszta, igényes zuhanyzó várt ránk és egy jó kis alvás kényelmes kis nagy lakóautónkban.  Másnap tovább gurulunk Toszkána kulturális központjába, Firenzébe, amire már nagyon rég óta kíváncsi voltam.