Biztos, hogy ez jó ötlet? Nem felelőtlenség? Ezek a kérdések kavarogtak bennem, amikor felmerült az ötlet, hogy lakóautóval utazzunk idén nyáron, mert egyrészt repülésről szó sem lehetett, másrészt  azt gondoltuk valamennyire kevesebbe is kerül majd egy ilyen kaland ötünknek, sőt bizonyos szempontból kényelmesebb is, de legfőképpen izgalmas lesz. 

Persze, már régen szerettük volna kipróbálni ezt az utazási módot, de hiányzott az a bizonyos löket hozzá, hogy belevágjunk. Engem két dolog győzött meg. Egyrészt tényleg mindenhol azt olvastam, hallottam, hogy a covid miatt napjaink egyik legbiztonságosabb utazási módja lett a lakóautózás, másrészt tavasszal készítettem egy interjút Rákóczi Ferivel. Többek között az utazási szokásaikról is szó esett a beszélgetésben, egészen pontosan ódákat zengett a lakóautózásról és arról a szabadságról, életérzésről, amit ez az utazás ad. Amikor eldőlt, hogy mi is így vágunk neki -ha nem is a világnak de- Szlovéniának és Olaszországnak, írtam neki, hogy adjon tanácsot pár kérdésben, ő meg nagyon aranyos volt mert válaszolt. Kedvenc mondatom tőle, hogy "Nyugodtan pakolj be mindent, mert elfér."

Nem is fogtam vissza magam. Élveztem, hogy végre senki nem szól rám, hogy túl sok cuccot pakolok és minek ez vagy az. Szerencsére ösztönösen vittem olyan dolgokat amik megkönnyítették a kempinges életünket. Lavór, csipesz, dobozok, szemeteszsák, Domestos törlőkendő, mosogató, szivacs stb. Vicces volt látni, hogy a  rutinos lakóautósok mennyiféle  extra kiegészítőt, dekorációt visznek magukkal. 

A lakóautózáshoz kell egy magabiztos sofőr is. Ez apuka volt, aki azért emlékszem nagyokat pislogott, amikor először láttuk életnagyságban a Citroen lakóautót. Kérdeztem is, hogy ő ezt  tényleg vezetni fogja -e, amire a szokottnál halkabban válaszolt hogy iiiiiiigen. 

Az átadóponton, Veszprémben aztán több, mint egy órán keresztül mutatták meg, hogy melyik berendezés mire jó, mit hogy kell üríteni, feltölteni, lekapcsolni, kitekerni, összecsukni, beállítani és hát később megállapítottuk, hogy a lakóautót tényleg mindig fel kell tölteni valamivel vagy épp le kell ereszteni belőle ezt vagy azt, de tény és való, hogy a végén már olyan ügyesen, gyorsan, rutinosan ment minden, mint a Forma 1 pitstopjánál. 

Szóval nem kis izgalommal indultunk útnak, először nagyon óvatosan majd egyre magabiztosabban. A magabiztosságról csak annyit, hogy egy szakaszon valahogy  egy szerpentines útszakaszra keveredtünk és ezen a kanyargós úton tettünk meg nem tudom hány kilométert. Csak arra emlékszem, hogy halálfélelmem volt és inkább hátramentem a hálófülkébe, hogy ott imádkozzak a túlélésért. 

Elég nagy felelősség egy ekkora járgányt úgy vezetni, hogy illik sérülésmentesen visszahozni (nemcsak illik, de ha nem akar az ember egy csomó pluszt fizetni, akkor célszerű is). A mi lakóautónk attól volt még különleges, hogy előttünk még senki nem használta. Mi avattuk fel, mi aludtunk, pisiltünk, főztünk, mosogattunk benne először. 

Szóval 1. állomásunk Bled volt. Teljesen kezdőként és emiatt természetes izgalommal csekkoltunk be (később kiderült ez volt a legdrágább kemping mind közül) a tó mellett, gyönyörű lombos fák ölelésében található kempingbe. Megfogadva az autóbérlő tanácsát, egyikünk mindig az autó előtt sétált és irányította a sofőrt, figyelte kanyarodáskor a faágakat és mindent amit ilyenkor kell, mert állítólag  a legtöbb sérülés ilyenkor történik. 

Az első kipakolás mindig nagyon izgalmas. Ki kell szedni a kemping székeket, asztalt, ki kell tekerni a napellenzőt ja és előtte a műfüvet le kell teríteni. Mindenki végezte a dolgát, igyekeztünk rendet tartani a lakóautóban és a csomagtartóban is. Tényleg egyre jobban belejöttünk. 

Bled még mindig gyönyörűséges és nagyon fotogén. A bátrabbak azonnal megmártóztak a tó vizében, aztán körbesétáltunk a tavat és elkészítettük azt a bizonyos pados képet újra, amihez ugyan fel kellett állítani egy turistát de amikor elmagyaráztuk neki, hogy nekünk egy újra fotó miatt pont az a pad kell, amin ül, mosolyogva felállt sőt még segített is a beállításnál.  Ilyen lett. Csöppet megnőttek a gyerekek. 

Bledi krémest sok helyen árulnak, de az igazit, az eredetit állítólag csak egy helyen. Ezt keresgéltük emlékezetünkre hagyatkozva és meg is találtuk. Ekkor szembesültünk először azzal, hogy főszezon ide vagy oda, alig pár vendég ül az étterem teraszán és a máskor elkerülhetetlen sorban-állás is elmaradt ( amit persze nem bántunk és ami  aztán utunk során végigkísért bennünket). Kézfertőtlenítés után elfogyasztottuk azokat a híres krémeseket, majd folytattuk a tó körüli sétánkat, amit pont sötétedésre sikerült is teljesítenünk. 

Este felavattuk a konyhát, főztem valami könnyű vacsorát és megállapítottam, hogy minimális hely is elég a főzéshez. És bár a lakóautóban volt zuhanyzó is, eldöntöttük, hogy nem használjuk csak vészhelyzet esetén.  Tudtuk, hogy a kempingek zuhanyzói arrafelé nagyon tiszták, igényesek.  És igen, wc is van a lakóautóban (na azt viszont használtuk- tiszta menet közben mondjuk eléggé olyan érzés, mintha turbulencia idején a repülőgép wc-jét használnád)  Erről, azaz a toalett technikai részéről majd külön írok egy kis szösszenetet mert tudom, hogy mások fantáziáját is izgatja, hogy hova megy a "cucc" és hogy jön ki...meg ilyenek... Sokkal egyszerűbb, mint gondoltam Sötétkék és mandulaillatú, ennyit elárulhatok. 

Első lakóautóban töltött éjszakánk jól sikerült. Senki nem verte be a fejét sehová, senkit nem zavart a másik szuszogása. Arra  azért elég hamar rájöttünk, hogy a nyugalom megtartása érdekében ne egyszerre kezdjen el mindenki mozogni, fogat mosni, kávét főzni, öltözködni, mert az totális káoszhoz vezet. 

Reggelire egy mozgó árustól vettünk péksütiket aztán megbeszéltük, hogy ki mit szeretne még kipróbálni, megnézni Bledben délutánig, hogy aztán időben indulhassunk következő állomásunkra a megunhatatlan Velencébe. 

Csónakkal keltünk át a szigetre, amin a Szűzanya templom áll, mert ez romantikusabbnak és vadregényesebbnek tűnt, mint a helyi  fa hajóval a pletnával mentünk volna.  Fentről gyönyörű a látvány, épp ezért szinte kötelező egy fincsi kávét inni.  Itt képeslapokat írtunk a barátoknak, barátnőknek, rokonoknak, mert mindig így szoktuk aztán itthon döbbenten konstatáltuk, hogy majdnem egy hónap után érkezett meg a címzettekhez a szomszéd országból. 

A csónakázás után aztán visszasiettünk a lakóautóhoz, ahol összecsomagoltunk és azzal indultunk el a lányok kívánsága szerint ahhoz a libegőhöz, ami a világ legszebb természetes díszletével rendelkező, jó meredek bobpályához vitt fel. Miközben fentről csodáltuk a képeslap látványt egy magyar család megszólított bennünket, hogy szerintük úgy 8 éve mi egyszerre nyaraltunk a Siófoki Azúr Hotelben. Igazuk volt, de azóta sem értjük hogy ismertek fel, melyikünk arca, hangja lehet annyira jellegzetes, hogy ilyen mély nyomot hagytunk bennük.  Ezekkel a gondolatokkal ültünk be a bobokba és éltük át ugyanazt az élményt, amit 5 éve, azzal a különbséggel, hogy akkor még a kicsik az ölünkben ültek, most pedig félelmet nem ismerve, sikítva száguldottak le. 

Szlovéniában még a Vogel izgatta annyira a fantáziánkat, hogy egy kis kitérőt tettünk a kedvéért. Azt hallottuk, hogy lélegzetelállító a hegyről a látvány és már a feljutás is hatalmas élmény a Bohinji tó mellől induló nagykabinos felvonóval. Tényleg pillanatok alatt felvisz 1663 méterre. Mindenkin maszk természetesen. 

Útközben találkoztunk a másik irányba haladó kabinnal és csak ekkor tűnt fel, hogy milyen gyorsan mehetünk mi is. Megérkezéskor pedig próbáltuk azt a leírhatatlan  szépséget ami a szemünk elé tárult, minél jobban elraktározni,   amihez persze jól jött a telefon, amivel nem győztünk fényképezni és közben maszkjainkat letépve szívtuk a hegyi levegőt.

Viszlát Szlovénia, még mindig találó a szlogened, hogy I FEEL SLOVENIA!

Irány Olaszország!

Folyt köv.

Ne maradj le a legfrissebb bejegyzésekről!  Csatlakozz a blog facebook oldalához  vagy kövess Instagramon a #labnyomokblog alatt!