Két éve már jártunk Tabajdon a Mezítlábas Parkban, amit a helyi önkormányzat a falu összefogásával együtt épített meg. A tabajdi erdőben kialakított ösvényen 21 féle járófelületen edződhet talpunk. Végigsétálhatunk bazalton, kvarchomokon, agyagon, utcakövön, téglán, fenyőtobozon, folyami kavicson, dolomiton, farönkön sőt még kukorica csutkán is. Zseniális az ötlet és a kivitelezés is. A két évvel ezelőtti élmény elevenen élt bennünk sőt Hanna még arra is emlékezett a mostani kirándulás előtt, hogy melyik papucsot viselte a túra alatt (mert a papucs a legpraktikusabb viselet, hiszen időnként jó levenni, máskor pedig inkább gyorsan visszabújni a lábbelikbe) és hogy tíz gombóc fagyi ütötte a markát, amiért átment egy meglehetősen nehéz terepen makulátlanul puha talpacskáival. A kicsik akor alig három évesen tették meg az egyébként kb. 35 perc alatt bejárható távot.




Azóta épült a pálya végén egy játszótér is, bejáratánál Lázár Ervin hétfejű tündérje látható fafaragvány formájában, a nagy fa hajón pedig lehet mászni, csúszni, hálóba kapaszkodni, olyan mostani elvárásoknak megfelelő csoda. A kiírás szerint 13 millió forintot költött az önkormányzat EU-s pénzből erre a beruházásra.... Meglepődtünk, mert szerintünk egy kisebb házat is lehetne venni ennyiért, de mindegy, nem az én dolgom kételkedni. Az viszont nem mindegy, hogy a különböző járófelületeket bemutató megrongált tájékoztató táblákat miért nem lehet pótolni. Néhol bizony hiába kerestük milyen kövezeten járunk, a tábláknak hűlt helyét találtuk. Szemmel láthatóan nem az elmúlt pár héten tűnt el, lett volna már alkalom újat gyártani. A "minek, úgyis elrontják a huligánok azt is" válasz szerintem nem elfogadható. Annyira kár érte. Itt van egy kicsiny falu, aminek egyetlen vonzereje ez az ötletes park (na jó van még egy nagynevű lovarda is) és nincs ember vagy kapacitás vagy kedv, hogy óvják, vigyázzanak rá, karbantartsák. Ez jutott eszembe a hiányzó magyarázó táblák láttán de nem hagytam elrontani a kedvem. A domb tetejéről csodás látvány tárul elénk, a Vértes hegység és a kis falu látványa magávalragadó. Napóra mutatja az időt és ott van egy szép öntöttvas kút is, ahol hatalmas vízi csatát vívtunk, majd megadtam magam és feltett kézzel sétáltam le a kis folyami kavicsos lépcsőn. Én cipőben, kevésbé kényes lányaim mezítláb.






Munkaidőben, szerdán délben nem volt meglepő, hogy miénk volt az egész erdő, hogy rajtunk kívül senki nem sikongatott amiatt, hogy szúrja a talpát a bazalt, a kavics vagy a toboz. A patak vízében rajtunk kívül senki nem akarta hűsíteni lábait, ráértünk inni a kútból, nyugodtan vizipisztolyozhattunk, a szitakötőkön, békákon kívül mással nem találkoztunk.

Noémi kiérdemelte tőlünk a család fakírja címet, mert gyakorlatilag egyetlen nyekkenés nélkül végigment a terepen. Nem tudom mi hajtotta, a bizonyítási vágy vagy Hanna tíz gombóc fagyija, amiről meséltünk neki. Hazafelé az érdi Pataki cukrászdában aztán tudomásunkra hozta, hogy ez utóbbi...



Szóval a tabajdi erdőben, a Mezítlábas Parkban Hanna és az ikrek követendő lábnyomai ott vannak a bazaltban, agyagban, homokban, patakban...

Tabajd, Petőfi Sándor utca 2.
GPS koordináták
N 47.28,02797
E 18.82,40827

Mi mondjuk felülbíráltuk az útmutatást és Etyeken át, Alcsútdoboz felé közelítettük meg a falut. Egy kicsiny tábla jelzi hol kezdődik a táv, a Nepomuki Szent János szobor megmutatja hol kell kiszállni az autóból.

Elnéztem a nyolc, csinosan feldíszített üvegben sorakozó eperlekvárjaimat és az jár a fejemben, hogy mennyivel egyszerűbb lett volna leemelni valamelyik bolt polcáról nyolc dzsemet és kifizetni érte a bizonyára nem kevés pénzt. Ma már kapható mindenféle adalékanyagoktól mentes, bio verzió is meg olyan amire ráírják jobb, mint a nagyié (tényleg már nem létezik a Nagymama lekvárja márka?). Csak most, hogy gyerekeim vannak értettem meg miért jobb mégis a házi készítésű ebből is, csak most, felnőtt fejjel fogtam fel miért mutatogatta büszkén mendei nagymamikám a befőttekkel teli kamrát nekünk.


Elmostam az utolsó ragacsos kanalat is, felmostam a konyhakövet, ragasztottunk epres cimkéket az üvegekre és most gyönyörködünk bennük. Ha jól beosztom , két hónapig kitartanak, ha eldugom a spejz polcon valahol hátul, akkor talán kicsit tovább. A bodzaszörppel is így jártam. Mire észbe kaptam elfogyott és közben elvirágzott az összes bokor.
Szóval csodálom a pompás piros színű lekvárjainkat és próbálom meggyőzni magam, hogy megérte pacsmagolni...







Mert a lányok most jártak igazi eperföldön és maguk is megtapasztalhatták mennyire nehéz munka több kilónyi epret leszedni, hogy bizony sokat kell hajladozni érte és néha megszúrja a kezünket is valami. Mert most már tudják miért földieper a neve a gyümölcsnek és én is megértem miért kerül annyiba, amennyibe.

Mert jó móka volt versenyezni kinek a kosara lesz hamarabb tele és ki talál nagyobb szemeket és a legszebbeket nem is a kosárba szedtük, hanem egyenesen a szánkba.

Mert a saját szedésű epernek valahogy más az íze is..

Mert rájöttem, hogy nem is ördöngősség összedobni egy eperlekvárt, csak be kell kapcsolni a rádiót közben. Egyébként Jam Fix-szel készítettem de ezt nem annyira érzem szégyennek, tekintve, hogy még nagy nevű gasztro bloggerek közül is sokan folyamodnak ehhez a porhoz, amit ha belekeverünk a cukorral elkevert összenyomott eperbe, zselés állagot kapunk és garantált a siker. Azért szívesen veszek olyan eper lekvár recepteket, amelyekhez nem szükséges efféle csodaszer.

Tavalyi normandiai nyaralásunk alatt, a házigazda Lionel lekvárjai teljesen elvarázsoltak. Ott sorakoztak a konyha polcain, mesés üvegekben a legkülönfélébb gyümölcsökből elkészített dzsemek. Feltűnt viszont, hogy az üvegeknek nem voltak bezárva, nem volt rajtuk se csavaros tető se celofán. Ekkor avatott be a paraffinos módszerbe Lionel, ami annyit jelent, hogy a kifejezetten erre a célra gyártott viaszt meg kell olvasztani és langyosan a levárra önteni, amely ezután szépen megdermed, egy kisujjnyi vastag fehér rétegben. Amikor ráfanyalodunk a lekvárokra, a viszkorongot egyszerűen kiszedjük, egyben kijön az egész, sőt újra felhasználható.
Szóval idén én is Lionel módszerével zártam le légmentesen a lekvárokat. Kíváncsi lennék itthon mennyire elterjedt ez a módszer. Bevallom sehol korábban nem találkoztam ezzel és a google kereső is tanácstalanul tárta szét képzeletbeli kezét.










Egy órát töltöttünk a pomázi epresben és elnézve a leszedett epermennyiséget azt gondoltam, jó ha három üveg lekvár lesz majd belőle. Alulbecsültük teljesítményünket, mert a mérésnél kiderült, hogy több, mint 5kg-ot sikerült lecsipegetnünk vidám egyetértésben. Kölcsönösen megveregettük egymás vállát a jó munkáért. Hanna és Eszter azért kapott dícséretet, mert igazán szorgalmasan szedték a bogyókat kosarukba, Noémi azért, mert hősiesen cipelte és tartotta a kosarakat (a családban egyébként is ő az erőművész, olyan, mint a Frédi és Béniben Benőke, aki fél kézzel felemel egy fotelt..). Zoltán azért kapott elismerést, mert nem vétózta meg a programot,sőt aktívan részt vett benne, ami nagy teljesítmény olyasvalakitől, aki az eper szó puszta hallatán is allergiás rohamot kap..







A végeredményt Hanna azonnal letesztelte, szegény lekvárnak még kihűlni sem volt ideje. Azt hiszem jó lesz keresni nekik egy jó kis rejtekhelyet, hogy legalább a baracklekvárokig kitartsanak, mert hogy télig nem marad az biztos. Tudom, azért főztem, hogy elfogyjanak de szeretnék még egy kicsit gyönyörködni bennük. Mondjuk még ennél is szebb látványt nyújtanak piros eperlekvár bajusszal mosolygó lányaink.

" Jó napot kívánok! Bornemissza Klarissza zongoratanárnő vagyok a Rácz Aladár Zeneiskolából"

Még jó, hogy meghallottam a telefon szűnni nem akaró csörgését az autóban és még jó, hogy az utolsó pillanatban kikapartam a táskámból. Ilyen hamar hívnak? Hiszen csak tegnapelőtt volt a pótfelvételi a zongora szakra. A normál felvételit lekéstük, nem is nagyon bántam és a későbbi időpontra is csak azért mentünk el, mert Hanna nyaggatott: márpedig ő zongorázni szeretne. Hát jó, gondoltam, nehogy már én legyek a rossz anya, aki akadályozza gyereke kibontakozását, egy másodikos gyerek már belefoghat zenetanulásba, én elsős voltam, amikor hegedülni kezdtem, igaz nem húztam túl sokáig, a negyedik év után búcsút vettem a hangszertől és az értelmezhetetlen és nehéz szolfézs tudománytól.

"Nos az a helyzet, hogy felvettük a kislányát zongorára"- folytatta bájos, orosz akcentusán a tanárnő.

Váratlanul ért a hír, mert tudtam, hogy sokszoros túljelentkezés van erre a népszerű szakra, a zongorára és mert Hanna is úgy jött ki a meghallgatásról, amelyen énekelnie, ritmust tapsolnia kellett, hogy itt-ott rontott, nem nyújtott kimagaslóan jó teljesítményt. Saját bevallása szerint cseppet sem brillírozott. Miközben amolyan levezetés gyanánt a Szamóca cukrászda vacak fagyiját nyalogattuk elmondtam Hannának, hogy ne keseredjen el, ha nem sikerül bejutnia, mert másodikban úgyis fognak furulyán tanulni a suliban az énekóra keretein belül és majd később is elkezdhet zongorázni ha lesz hozzá kedve. Magamban még azt is gondoltam, hogy legalább nem kell pianínó vásárláson törni a fejünket, furulyánk meg már úgyis van.

"Gratulálunk a kislánynak! No most van egy kis probléma. Saját hangszer is kellene a gyakorláshoz. Ugye van?"- szegezte nekem a kérdést a mesés nevű Larissza tanárnő én meg hebegni habogni kezdtem, hogy lesz majd persze, csak eddig ugye nem volt rá szükség, mi valahogy dísztárgynak is mást szeretünk látni itthon..szóval még nincs.

Ott ültem a kocsiban bambán, hogy a legnagyobb gyerekemet már megint felvették egy olyan iskolába, ahová sorba állnak a muzsikálni vágyó kisfiúk és kislányok. Semmi fellebbezés, görcsölés, előkészület és ott a neve a zongora órára felvettek között. Megfordult velem a világ. Rohantam be Hannához aki éppen tornadresszben valami produkciót adott elő Zoltánnak. Kimondhatatlanul boldog volt , alig akarta elhinni Zoltán felfehérré sápadt a hír hallatán, de lánya örömének látványa hamar észhez térítette.

Semmiképpen nem akartam zenetanulással terhelni Hannát elsős korában. Azt szerettem volna ha teljes figyelmével a betűkre, számokra, az iskolás életre koncentrál. Úgy képzeltem ha valaha kedvet érez majd valamelyik hangszerhez azt legkorábban másodikban kezdje el, amikor már megbarátkozott az iskolás léttel járró kötelezettségekkel. Hát akkor vágjunk bele. Most nem telik el nap, amikor nem mondanám neki, hogy ugye tudja, hogy rengeteget kell gyakorolni (mintha én tudnám, fogalmam sincs, soha nem zongoráztam, csak mások mondták nekem is..)

És Hanna máris gyakorol. Előszedte valahonnan a műanyag gyerek zongorát és az iskolai csengő dallamán kívül felváltva klimpírozza a Szeretnék szántani, a Sándor napján megszakad a tél dallamokat és improvizál. Ez néha nagyon fájdalmas ezért udvarasan megkérem, menejen fel az emeletre. Ilyenkor eszembe jut anyukám, aki évekig elviselte nyekergésemet, hiszen a hegedűn való gyakorlást még jóindulattal se lehet másképp nevezni. Valaki mondta, hogy a zongorán való elütések, hamis hangok kevésbé bántják a fület, könnyebben kibírhatóak hosszútávon.

Igen. Hosszútávú zongora-használatban reménykedem. Mondjuk van még két lányunk. Ha Hanna meg merészeli unni vagy elmegy a kedve az egésztől, Noémi vagy Eszter belevághat újra, sőt reményeim szerint itt a remek alkalmom, hogy Hannával együtt én is megtanuljam az alapokat és eljátszhassam egyszer Mozart egyik Menüett részletét no meg a szamárindulót is.

Furcsán éreztük magunkat azzal a pár szülővel, akikkel együtt vártuk az iskola aulájában gyerekeinket. Csacsogtunk meg nevetgéltünk, az évzáróról és a táborokról beszélgettünk. Most tényleg ennyi volt? Véget ért az első tanév? Nemcsak én éreztem, hogy túllépte a megengedett sebességet az idő, hogy mire észbe kaptunk kijárták az első osztályt gyerekeink.
Mosolyogva jöttek le a lépcsőn, hiszen végigjátszották az egész napot. Kati néni kísérte őket. Hanna búcsúzóul nagyon megölelte és már az autóban azt mondta, hiányozni fog neki.

Ugyanakkor várja a nyári táborokat, amelyeket közösen választottunk ki. Várja, hogy találkozzon osztálytársaival, akikkel együtt fog úszni tanulni. Várja, hogy kedvére lustálkodhasson, hogy ne legyenek kötelességei, feladatai. Várja sok élményt, kalandot, utazást. Várja, hogy lazíthasson.
Én is.

Hanna a mai nappal befejezte első osztályos tanulmányait. Bizonyítványosztás és össznépi évzáró szombaton. Azt is nagyon várjuk.

A kicsik még holnap mennek oviba,azután már csak szeptemberben. Csak egy pillanatig nem néztem rájuk és máris felvették fürdőruháikat és hangos, visítozós fröcskölésbe kezdtek. Ők nem várnak a hivatalos időpontig. Elkezdődött a vakáció.




Hannától pedig azt kértem, hogy szavalja el sokszor, hogy megtanulják a kicsik is és én is az évzárón elmondott pont idevágó verseket. Íme:

T. Horváth Ede: Mit kívánjak nyárra?

Homokvárhoz -kupacot,
Horgászoknak -kukacot,
Hegymászóknak -nagy hegyet,
hűs fagyihoz -friss tejet,
folyópartra -fát, nagyot,
vakációt -száz napot!

Zelk Zoltán: Vakáció
Hova menjünk,
milyen tájra?
Hegyre talán
vagy pusztára?
Folyópartra
vagy erdőre?
Faluszéli
zöld mezőre?
Lepkét fogjunk
vagy horgásszunk?
Vagy mégiscsak
hegyet másszunk?
Akár erdő,
akár folyó:
gyönyörű a
vakáció!

Két éve már játszottam, akkor is elárultam 7 olyan dolgot magamról, amit csak kevesen tudtak rólam addig. Most a Svájcban élő Orsi jóvoltából újra elért hozzám az "ismerjük meg a blogger kis titkait" típusú játék, amire éppenséggel kedvem is van válaszolni pedig notórius játékmegszakító hírében állok. Hogy miért? Mert én is érdeklődéssel olvastam más bloggerek vallomásait, kis titkait. Mert ezáltal egy kicsit olyan érzésem volt, mintha jobban megismertem volna őket ,még emberibbé, esendőbbé, kézzelfoghatóbbá, hús vér emberekké váltak számomra. Hátha én is. Na itt van akkor újabb 7 pici dolog rólam.

1,
Megszagolom a könyveket, magazinokat, újságokat mielőtt elkezdeném olvasni őket. Mindig.

2,
Utálom a napszemüvegeket. Sosem volt olyan, amiben jól éreztem volna magam. Nevetségesnek érzem magamat, ha felveszek egyet és nem tetszik ha valaki abban pózolva fotóztatja magát vagy az aluljáróban is sötét szemüvegben sétál. Nem látszik az arcából semmi csak két nagy barna karika. Én szeretem látni az emberek szemét ezért aztán ugyanennyire irritál ha napszemüvegben beszélnek hozzám. Legtöbbször szóvá is teszem és udavariasan megkérem, hogy vegye le a szemüvegét legalább addig, amíg beszél velem, aztán tőlem felteheti ha annyira zavarja a fény.(fényérzékenyek, mint pl Presser Gábor kivételek és azok, akik nagyon félnek, hogy idő előtt szarkalábas lesz a szemük körül..)

3,
Szeretek turiban vásárolni, vadászni a különleges, sokszor cimkés ,új ruhákra vagy jó állapotban lévő használtakra. Vannak jól bejáratott turik, ahol mindig találok valami egyedit, márkásat vagy olyat, amit mintha rám öntöttek volna. A legjobb ruháim ilyen helyekről származnak és bizony legtöbbször meg is kérdezik, hogy hol vettem. Mindig megmondom az igazat. :-))

4,
Felvidít a locsolókocsi látványa, főleg ha éppen üzemel, azaz fröcsköli a vizet. Hangosan felkiáltok, hogy "locsolóóóóókocsiiiii" és hevesen integetek a vezetőnek. Zoltán és a lányaim is elnézik nekem...Egyszer a Városligetben kiélhettem vágyamat és mezítláb tapicskolhattam a kocsiból szétszóródó vízben. A sofőr nem nevetett ki. Csurom vizes voltam, de kedvesen asszisztált a hülyeségemhez. Minden vágyam, hogy megismétlődjön a vihánc de már a lányaimmal együtt. Ha valakinek van FKFV-nál locsolókocsis ismerőse, szóljon nekem, hátha egy napra ki lehet bérelni egy ilyen járművet.

5,
Soha az életemben nem ittam egyetlen korty pálinkát se. Nem is vágyom rá.

6,
Örülök a nemsokára bevezetésre kerülő dohányzási tilalmaknak, az új dohányzást szabályozó törvénynek. Nagyon vártam, mert piszkosul zavart a füst éttermekben buszmegállókban és más zárt helyeken.

7,
Egyszer egy céges bulin jellemzésekből kellett rájönnünk, hogy kire gondol a felolvasó. Az enyém így szólt: ..and there she was the WOMAN. Elpirultam de azóta is eszembe jut akárhányszor a tükörbe nézek. Nőnek lenni jó.

Lehet folytatni, szívesen megtudnék 7 apróságot

Glóriáról, aki nemrég fogott internetes napló írásba ráadásul nem is akárhogyan teszi és aki Hanna osztálytársának Bencének és még egy fiúcskának anyukája és aki az elsők között lett szimpatikus nekem az iskola aulájában, a szülői közösségben sőt a szimpátia azóta is töretlen.

Timiről Erdélyben is megtudnék pár eddig elhallgatott titkot, akinek ugyan zárt blogja van (meghívót bárki kérhet tőle gondolom) mert mindig mosolyogva látom magam előtt ha rá gondolok és mert nem felejtjük el a kedves vendéglátást otthonukban, ami azóta is viszonzásra vár.


Ildikónak Makóra, mert végtelenül szimpatikus és mert sajnálom, hogy nem sikerült összefutnunk, pedig nagyon közel jártunk hozzá. Meglehet, hogy akkor egy kávé mellett, elmondott volna hét vagy annál több érdekességet magáról nekem.

Örülnék ha Marcsi is bavallana valamit magáról, mert megadta a kezdő löketet egy projekthez, amin most is dolgozom..

Mónitól, a szuper kreatív ikres anyukától, akinek biztos vannak még tartalék titkai és akinek barátságát a babaruháknak köszönhetem.

Az évzáróval egybekötött kicsit megkésett anyáknapi műsor alatt az járt a fejemben, hogy nem véletlenül szeretne tízszer annyi gyerek elsős lenni ebben az iskolában, mint ahányan elférnek. És bár nem tudom végül mi az a követelménysor, aminek meg kell felelni a gyerekeknek ahhoz, hogy felvegyék őket az iskolába, azt éreztem, remek munkát végeztek az ezzel megbízott pedagógusok. Először a karácsonyi varázslatos műsor láttán jutottak eszembe hasonló gondolatok. Múlt csütörtökön is meglehetősen összetett és élvezetes műsorszámot láthattunk az elsősöktől és igen, nem tudtam elvonatkoztatni a látottaktól, hallottaktól és bele kellett gondolnom abba, hogy Hanna, osztálytársaival együtt egy nagyon sűrű szövésű rostán akadtak fenn és ez bizony meg is látszik rajtuk. Tetszik nem tetszik, nagyjából egyforma képességű gyerekek járnak egy osztályba így érthető miért tudnak sok gyakorlással de rövid idő alatt ámulatba ejteni bennünket ott a nézőtéren. Nem szándékom ezzel ledegradálni vagy lenézni a kevésbé felkapott általános iskolákat, biztos vagyok benne, hogy azokban is akadnak nagyszerű képességű gyerekek és elhivatott tanárok. Azért ömlengek, mert minden hétre jut valami ami arról győz meg, hogy remek kezekbe került legnagyobb gyermekem.

Meghatódtam már azon, ahogy az egyforma kékfestős szoknyájukban és ünneplő ruhákban felmentek a színpadra, ahogy egymás mellett álltak, csillogó szemekkel, izgatottan mégis fegyelmezetten. Meghatódtam azon, amikor egyszerre szállt énekhangjuk. Volt itt minden. Kis tánc, ének, zongora szóló, versek és komplett színházi darabnak is beillő részletek. A főszerepet Gergő, a szavalóversenyeken mindig kimagaslóan teljesítő fiú kapta meg. Az iskolakezdésről, iskolába járásról szóló vers az ő szájából egyszerűen professzionálisan hangzott, de a mellékszereplők sem maradtak le mellette, Hanna például kifejezetten élvezte Tamkó Sirató Károly versrészletét, amelyben csúfolódnia kellett. Testhezálló szerep..




ÓC

Óc,
póc,
galambóc,
fekete gombóc,
akármerről
nézek is rád,
hajad csupa kóc!

Óc,
póc,
babakóc,
fülem mellett
van egy kis póc.
Minden szavad
azon hervad,
ha még egyet szólsz!




Hanna itthon elmesélte, hogy a torkában dobogott a szíve de nem azért, mert attól félt, hogy elfelejti szerepét, sokkal inkább másokért izgult, hogy ők nehogy elakadjanak. A nézőtérről azt láttam, hogy végig tátogja a szöveget a többiekkel, akár egy színházi súgó, csak mondjuk diszkrétebben.
Zseniálisan jól felépített műsort láthattunk, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy folyamatosan könnyeztünk. Hol a meghatottságtól hol pedig a vicces jelenetek miatt a nevetéstől.


Telitorokból kiáltották, hogy "vakáció", ezzel egyidőben pedig 13 baseball sapka repült a magasba és ez olyan hatásos befejezésnek bizonyult, hogy ováció tört ki a nézőtéren, no meg vastaps, amit csak azért hagytunk abba, mert szükségünk volt a csuklónkra mivel a csodás anyáknapi gyűrű mellé most még minden édesanya kapott egy ugyanolyan stílusban készült gyöngyös karkötőt is és persze a nagymamák egy szál rózsát. A hangszóróból eközben szólt az a bizonyos "Legyetek jók ha tudtok" dal, ami annak ellenére, hogy pattogós, gyors és vidám zenének is elmenne, engem mindig könnyekre fakaszt valami miatt. Most sem volt ez másképp. Azt hiszem a két tanító néni attól, hogy maguk is édesanyák pontosan tudják mi az, amitől garantáltan meghatódnak tanítványaik szülei, ezért aztán módszeres könnyeztetésnek voltunk kitéve.

Itt azonban még mindig nem volt vége a megható jelenetkenek, mert csak ezután adta át az első osztály nevében Hanna és Bence a két csokor virágot imádott tanító nénijeiknek. Előtte az osztály "eszemkás" Ildikója mondott pár mondatot, de olyan szívhez szólót és olyan szépen egymásba fonva a szavakat, hogy az éppenhogy megszáradt szemek újra bepárásodtak. Elmondta, hogy emlékszünk az első szülői értekezletre, amikor megnyugtattak bennünket, hogy pontosan tudják, hogy ezek a kicsi gyerekek még óvodásak, ne aggódjunk, fokozatosan lesz belőlük iskolás, addig sokat játszanak majd. És igaza van Ildikónak abban is, hogy kevés olyan iskola van, ahol ennyi játékosság, közvetlenség mellett, észrevétlenül ragad a tudás a gyerekekre. Ekkor már az elsősök sem tudták megfékezni érzelmeiket és mindannyian körbevették a két tanító nénit, akiket aztán rajongva öleltek, simogattak, elengedni is alig akartak.







Az osztályterembe azért még betódultunk. A kicsik eljátszottak a gondolattal, hogy ők is iskolába járnak, beültek a padba és megmutatták milyen szépen tudnak már jelentkezni. Zoltánnal összenéztünk és ugyanarra gondoltunk: bizony nem bánnánk, ha pár év múlva igazából is ott ülnének legkisebb lányaink...Addig még van sok idő.. Egyelőre örülünk, hogy van még két önfeledt óvodásunk.




Szemrevételeztük a magatartás táblázat állását és a tudásfán összegyűlt matricák számát. Nos, ezek alapján remélem nem tévedek nagyot, ha azt gondolom szép bizonyítvánnyal tér majd haza Hanna a jövő héten. Szerdán befejezi az első osztályt.








ui. A fényképezőgépem úgy tűnik nem alkalmas nagy színházteremben való fényképezésre. Nem sok használható képem lett. Viszont ahogy ismerem az igen összetartó szülői közösséget, majd eljut hozzám is néhány profibb felvétel, majd akkor felteszem ide őket.

Kicsit izgultam hogy fog ez nekem menni, hiszen eddig csak utasként, felelősség nélküli bámészkodóként foglaltam helyet csónakban. Mennyire zavart, hogy nincs víz a Városligeti csónakázó tóban, hogy az enyészeté lett az épület, üres betonmedencét kell látniuk a városnézőknek és komolyan azt hittem ez már így is marad. Pedig gyerekkoromban sokat csónakáztunk ott, apukám volt az evezős, magabiztosan forgatta a lapátokat és én nagyon erősnek láttam.
Nem tudom mennyi idő telt el az utolsó csónakázós élmény óta, de most, a gyereknapon vettem észre, hogy újra víz van a gödörben, ráadásul a hídról vagy partról is jól látható formabontó szobrok borzolják a konzervatív kedélyeket. Utóbbi az Art on Lake névre hallgató egyedülálló kiállítás. Nem tudom más hogy van vele én szeretem a bátor, szokatlan, meghökkentő műalkotásokat a városban. Így voltam ezzel Párizsban, ott van az a Pompidou központ, az a kifordított több funkciós épület, mellette meg a Sztravinszkij szökőkút, amiben Miró féle szájakból, koponyából, mittudoménmiből szökik a víz. Irígyeltem a franciákat, a várost, hogy mernek és többnyire nyernek. Nekem tetszik a CET is a Fővám téren, az a bálna alakú üvegcsoda, amit úgy terveztek meg, mintha egy hájas hasú cet tényleg a két műemlék, téglából épült vámépület között tehénkedne. Kár, hogy a főváros nem tud megegyezni a kivitelezővel vagy a zsebükben landoló borítékba rejtett összeg túl kevés, lényeg, hogy a létező összes módon megnehezítik az épület megnyitását az illetékesek. Azért jó lenne ha erre mégsem kellene annyit várni, mint a csónakázó tó helyrehozatalára...






Szóval ma ebéd után, egy órakor szedtem fel Hannát az iskolában. Szerencsére a tornyosuló felhőknek nyoma veszett, így Hanna legnagyobb meglepetésére a Műcsarnok mellett parkoltam le majd határozott léptekkel elindultunk a tó felé. Rossz irányból közelítettük meg, a csónakok nem a hídhoz, hanem a még épülő főbejárat bal oldalához esnek közel vagyis a ligetben sétálók könnyen belebotolhatnak a lehetőségbe.
A gumiszőnyegen trappolva ünnepélyesen megfogadtuk, hogy télen bizony korcsolyázni is eljövünk ide.

A babzsák fotelokon ráérős, tikkadt turisták üldögéltek, limonádét ittak, nevetgéltek és én olyan büszke voltam, hogy itthon vagyok, arra amit ott láthattak a külföldiek, Budapest útikönyvvel a kezükben, mert ez tényleg olyan hely lett, amiről nem lehet elég fényképet készíteni és egyébként szinte giccses a Vajdahunyad várával (ill. annak másolatával, de ezt tudja mindenki..) meg az ősfákkal és majd ha mutogatják a fotókat otthon, biztosan kedvet kap egy budapesti utazáshoz a szomszédjuk is.






1000 forintba kerül fél óra csónakázás méghozzá nem kiszuperált csónakokban hanem tényleg masszív, tiszta ladikban. (a gyereknapon a vacak ringlispiren egy 2 perces kör 500 ft-ba került, így nem gondolom, hogy szélhámos az összeg, ráadásul nem személyenként kérnek ennyit, hanem a csónakonként, amibe gondolom minimum négyen beférnek..)A srác betolt bennünket és én a tó közepéből kiabáltam neki, hogy mondja már meg hogyan kell egy evezővel előrefelé haladni. Azt felelte, kajak módszerrel, azaz csak az egyik lapátot használjam de azzal egyszer az egyik oldalon, máskor a másikon merítsek egyet. Nagyjából megértettem de azért ellestem a nálam rutinosabb evezősök módszerét és bizony pár perc elteltével Hanna csak ámult bámult mennyire jól navigálom a csónakot az éppen kipécézett műalkotás közvetlen közelébe, annélkül, hogy kárt tennénk benne. 25 hazai és külföldi művész tette vízre művét. Tetszett a kavics (hó)ember, a lovas szobor, a madáretető rengeteg. Hannának a Toi-Toi wc, ami szintén a vízi szobrok egyike volt a tó közepén, nem a csónakázók kényelmét szolgálta. A betűkből összeállt felhúzot térdű ember különösen kedves volt mindkettőnknek, így iskolaév végén.
Örültem annak is, hogy a tervemmel ellentétben nem végeztem táska takarítást, mert így az aszott pogácsadarabkákkal megetethette a csónak orrában királykisasszonyként ücsörgő Hanna a kacsákat.













Csak fél óra volt mégis feltöltődtunk mindketten és olyan barátnős, mégis anya-lánya együttlét volt, mint amilyenről mindig is álmodtam és amilyen remélem még sokáig lesz közöttünk. A fura szobrokat nem mindig sikerült értelmeznünk de abban egyetértettünk, hogy jópofa és Budapest egyik legjobb kikapcsolódó pontja lett a tó, ahol gyerekkoromban annyit ejtőztem.

Egy óra csónakázás 1500 ft-ba kerül és a belépőkkel ha még van kedve valakinek a Szépművészeti Múzeum kiállítására kedvezményesen vehet jegyet. Fenomenális élmény no, aki teheti menjen el.

Szeretem amikor Hanna mesét olvas hugainak. Szeretem, amikor formálja a betűket, amikor ír. Örülök, hogy villámgyorsan megtanul bármilyen verset és azt igen élvezetesen elő is adja, élvezem, amikor csengő bongó hangján dalra fakad...
Észre sem vettem és véget ért az első iskolás év. Mire észbe kaptam már az évzáró műsor szövegét gyakorolta itthon, én pedig a fellépő szoknyáját vasalom és a bizonyítványosztásra gondolok. Megtanulta az ABC-t, összead, kivon, szolmizál.

Ma lesz az évzáró. Nagyon készültek a műsorral, amit a suli csodás dísztermében adnak elő. Várjuk mi is a kicsikkel együtt, akik akár be is ugorhatnának ha valamelyik szereplő hiányozna vagy jelentkezhetnek súgónak, hiszen kívülről tudják a szöveget.

A minap a kavicsokra, amelyeket Franciországban, Etretat csodás tengerpartján szedtünk még tavaly nyáron, betűket festettünk,- azzal játszunk mostanában. Szavakat rakunk ki belőle és versenyzünk, ki tud több darabot felhasználni. Szeretjük, ha nem bolti a játék, amivel játszunk.

Lassan befejezi az első osztályt nagylányunk, Hanna. Annyira szeretem őt! Ez most kiszakadt belőlem. És az eső is eleredt...

Tegnap kisorsolta Hanna lányom, hogy ki nyerte meg a könyvet, Zoltán férjem pedig nagy nehézségek árán, de feltette az erről szóló filmet. Nézzétek meg.



Tehát akinek a címét várom a labnyomokblog@gmail.com-ra az nem más, mint

DIUS,
aki maga is blogger
és aki az alábbi hozzászólással jelentkezett a játékra:

"Kedves Ágnes! :)
Imádtam ezt a bejegyzést is, a könyv láttán pedig megdobbant a szívem, és azt gondoltam magamban, uhh.. ezt biztos nekem írták. :)
Kívánok, hogy mihamarabb elérd a kétszázat, és utána pedig a határ a csillagos ég.
Az előzőkből pedig következik, hogy szívesen részt vennék a játékban. :)"

Gratulálok neki és a többieknek is köszönöm, hogy hozzászólásaikkal inspiráltak és megerősítettek abban, hogy a továbbiakban is érdemes megosztanom itt a blogban az ötleteimet, élményeinket. Ígérem lesz még játék és nemcsak a 300. olvasó megérkezése ürügyén, hanem annál előbb is.

Eddig menyasszonyfának hívtuk de a lányok szerint a vattacukorfa elnevezés még ennél is találóbb. Tény, hogy különlegesen szép dísze nem túl nagy kertünknek ez a fa, ami igazából bokor. Azt sem tudom pontosan mi a neve, talán mogyoró, de nem az a klasszikus. Mivel nem mi ültettük, hanem az összes növénnyel együtt, ezzel vettük meg a házat, amiben hat éve élünk, - nem tudtam kideríteni az igazi nevét. Pedig kérdezik gyakran. Megállnak az utcában és gyönyörködnek a szélben hajladozó pomponokban, a habokban, a vattacukorban.






Mi pedig minden évben eljátsszuk a szokásos paróka mókát vele, amikor a fejünkre próbáljuk és hosszan nevetgélünk azon milyen frizuránk lett.
Gyereknap van ma. A mi családunkban sosem ünnepeltük, nem kaptam extra ajándékokat május utolsó vasárnapján. De nem is hiányzott. Milyen jó úgy és ott gyereknek lenni, ahol nemcsak gyereknap van gyereknap. Minden gyereknek ezt kívánom. És olyan sikongatós, nevetős háttérzajokat, mint amilyet most én hallok...és persze mindig ugyanarra gondolok ilyenkor..jaj csak nehogy sírás legyen a vége, sokáig tartson az idilli állapot meg hogy remélem sikerül Hannának, Esztinek és Noéminek csodás gyerekkort varázsolnom.