Ha jól emlékszem még sosem fordult elő szülői pályafutásunk alatt, hogy bármelyik gyerekünk ünnepségét lekéstük volna. Mindig időben ott voltunk az óvodában, iskolában, tornabemutatón, énekkaros fellépésen, évnyitón, évzárón, mikulás- és karácsonyi műsoron is. Hogy mi is történt azon a pénteki napon, máig nem tudom, de tény, hogy amikor vidáman belibbentünk Zoltánnal és a két kicsivel Hanna sulijába, azt hittük még lesz időnk a kávéautomatából egy kapuccsínót is meginni. Akkor szembesültünk késésünkkel, amikor benyitottunk az osztályterembe, ami zsúfolásig tele volt fényképező, videózó szülővel. Szólt a brazil zene, éppen Bence tartott rögtönzött capuera bemutatót, a többiek az asztalnál ültek és várták, hogy sorra kerüljenek, merthogy idén nem a tanító nénik által betanított műsorral készültek, hanem mindenki saját tehetsége és vérmérséklete szerinti meglepetés szerepléssel. Mivel Hannának aznap délután még egy karácsonyi zongora koncertre is időben el kellett volna jutnia, örültünk annak, hogy kicsit korábbra tették az osztályünnep időpontját. Azt hittük kettőre. Fél kettőkor kezdődött, de ahogy a közönséget elnéztük, ezt csak mi nem tudtuk... Így történt, hogy az elsőként fellépő Hanna műsorszámát lekéstük. Pedig egy kis szintetizátoron kísérte Johanna barátnőjét, aki a Gaude amus-t énekelte csengő bongó hangján. Utána még Csilla nénivel négykezes változatban eljátszotta a délutáni zongorakoncertre begyakorolt számát és ráadásképpen a Hull a hó hull a hó mesebeli álom című karácsonyi dalt is. Mesélték, hogy nagyon ügyes volt, nekem pedig majd megszakadt a szívem, hogy elmulasztottam. Viszont hála a sok fotózó és videózó szülőnek, felvételről meg tudjuk nézni Hanna szereplését. Ráadásul a bemutatók végén a kedvünkért újra odaült Csilla nénivel együtt a kis zongorához és eljátszották nekünk a kis dallamokat. Johanna is kapható volt egy ráadásra, így amíg a többiek már javában majszolták a sok házi készítésű sütit, mi az osztályterem sarkában Hanna privát műsorát élvezhettük és abban reménykedtünk, hogy Hanna nem szenvedett maradandó lelki sérüléseket késésünk miatt.




Apropó házi sütik. Idén egy-egy szakácskönyvvel leptük meg a tanító néniket. Az a címe, hogy "Azok az ennivaló másodikosok" és válogatott, ünnepi de azért egyszerű és valóban kipróbált recepteket tartalmaz fotókkal együtt. Ne keressétek a boltokban, mert nem kapható. A recepteket a szorgos anyukák írták le, majd a gyerekekkel együtt elkészítették a finomságot. Közben apuka fotózott. A kész művet az egyik lelkes szülőnek elküldte mindenki a megadott határidőre így péntekre valódi könyv formájában került a tanító nénik kezébe.

Nem tagadom, hogy az ötlet az én fejemből pattant ki. Eredetileg édesség recepteket szerettem volna kérni a szülőktől így a könyv címe "Azok az édes másodikosok" lett volna, ám a többi szülő javaslatára, módosult a terv, így most akad benne húsétel is. Viszont ez több, mint receptgyűjtemény, hiszen a családok a kedvenceiket jegyezték le, méghozzá a legtöbben valami kis bevezetővel, amiben elmesélik kitől származik a recept, miért ez a kedvenc, vagy kapcsolódik -e hozzá valami kedves történet.

Igazi csapatmunka volt. Valóban minden család szeretete benne van a könyvben, hiszen az ételeket el kellett készíteni együtt a gyerekekkel. Ugye ez olyan ajándék, ami nem porosodik majd egy polc tetején évek múlva sem?




Mondanom se kell, alig várom, hogy megszerezzem a file-t és magamnak is kinyomtassam majd beköttessem a Hanna osztálytársainak kedvenceit tartalmazó szakácskönyvet.

Nem is tudom. Talán arra kellene most kérnem barátaimat, rokonaimat, közeli ismerőseimet vagyis azokat akik általában szoktak tőlünk karácsonyi üdvözlőlapot kapni, hogy csukják be a szemüket, sőt ha lehet, inkább kattintsanak máshová.
Az idei karácsonyi lapokat fogom ugyanis megmutatni, mielőtt borítékba tesszük őket és elküldjük a tisztelt címzetteknek. Ragaszkodom a postán feladott lapokhoz. Nem bánom ha több időbe tellik kitalálni, megírni és elkészíteni a lapokat. Az összes idő, amit erre fordítok illetve most már a lányokkal együtt fordítunk csak azt mutatja mennyire szeretjük azt, aki kapja. Nem bánom ha ki kell várnom a soromat a postán, mert megfigyeltem, hogy különös érzés kerít hatalmába várakozás közben (pedig ott nem is szól karácsonyi zene) és bevallom, titkon azt remélem, valaki ugyanígy áll egy másik postán sorban, hogy feladja a nekünk szóló levelet..






Idén nincs két egyforma. Annyi ötletet, inspirációt kaptam és találtam a neten, hogy képtelenek voltunk eldönteni melyik saját készítésű lapot készítsük el. Végül négy maradt benn a versenyben.

Ragasztottunk, vágtunk, rajzoltunk, írtunk, festettünk és most nem tudjuk eldönteni melyiket kinek küldjük.
Egy közös van mindegyikben. Ott vagyunk rajta mind az öten. Vagy hóemberként, vagy függő díszként, rénszarvasként vagy épp karácsonyfa ágként. Az meg külön jó, hogy már nemcsak Hanna, hanem a kicsik is gyönyörűen le tudják írni nevüket.

Keresek még egy jó kis idézetet, hogy ne csak Boldog ünnepeket kívánjak, hanem valami olyat, ami egy pillanatra megállítja és gondolkodóba ejti azt, aki elolvassa. Még az is lehet, hogy teszek a borítékba egy filter karácsonyi teát, pont úgy, mint tavaly.





MERT,

"Minden szívből szóló karácsonyi énekben, a kandalló ropogásában és melegében, az ünnepi ebéd közben, a beszélgetésben és nevetésben, minden képeslapban, amit egy barát vagy a család küldött, minden, amit ebből meghallunk, és ami elgondolkodtat bennünket, az maga a szeretet."

Noreen Braman

Neked melyik lap tetszik a legjobban?

Inspirálóim: Martha Stewart és Csorba Anita az Inspirációk.hu-ról

Azért annak örülök, hogy a karácsonyfa alá szánt társasjátékokat nem találták meg bújócskázás közben lányaink. Nagyon gondosan lettek ugyanis kiválasztva. Nem csak úgy spontán leemelve a polcról, mert ennek szép a csomagolása, vagy mert agyon lett reklámozva (mondjuk nem is látunk TV reklámokat, mert továbbra is csak a papír tv és az éppen belebújó adja a műsort, vagyis még mindig megvagyunk igazi tv nélkül. Nem tudom más hogy választ játékot. Viszonylag nehezebb mellényúlni, ha egy családnál már bevált és mondjuk a másik anyuka magasztalja. Bloggerek véleményére is szívesen adok, de csak olyanéra, aki a szememben elég hiteles. Lehet, hogy egy vendégség alatt játszott vele csemeténk és azóta csak ezt szeretné, lehet, hogy az oviban találkozott vele. De jó is lenne kipróbálni, letesztelni valamennyit vásárlás előtt. Képzelem, hogy nagy játékboltokban vagy a Tescoban hogy néznének ránk ha kibontanánk a társasjáték dobozát, szépen elővennénk belőle a táblát és egyéb kellékeket, majd leülnénk a földre és játszanánk egy-két menetet. Ha nem tetszik visszatennénk a polcra és egy másikkal kezdenénk játszani. Azt hiszem kivezetnének azonnal...

Pedig van olyan bolt, ahol ez nemhogy lehetséges de szinte kötelező!

Mindjárt folytatom csak előtte elmondom,hogy mennyire büszke vagyok arra, hogy a Gipszkorszak Játszóházunkban olyan csapat dolgozik, akiktől sokat tanulhatok. Mindannyian szenvedélyesen szeretik és tisztelik a gyerekeket, az egyikük gyógytornásznak készül, a másikuk cserkésztáborokban lelkes aktivista de van köztük pszichológus, óvónő és gyógypedagógus is. Kata gyengéje például a gyermekirodalom, így ha éppen egyszerre dolgozunk, gyakorlatilag mást se csinálok csak jegyzetelek, hogy ezt és ezt a könyvet be kell szereznem. Kata ajánlotta figyelmembe a Játékforrás nevű kis boltot, aminek az a különlegessége, hogy a betérő vendégnek szinte kötelező leülnie és kipróbálni a játékokat mielőtt egyet is megvenne. A jelentéktelen külsejű ház földszintjén meghúzódó boltban egyébként még vásárolni sem kell, bár ember legyen a talpán, aki a válogatott jó játékok között nem csábul el. A társasjátékok viszont még kedvezményesen is igen drágák, így joggal várom el tőlük, hogy valóban szórakoztatóak, értelmesek, okosítóak legyenek a gyerekeimnek és ne unjuk meg hamar egyiket sem. Szóval a boltban az alkalmazottak sorban teszik elénk a játékokat, majd végtelen türelemmel és szakértelemmel elmondják a játékszabályokat és kezdődhet is a móka. A gyerekméretű thonett székeken kényelmesen játszhat felnőtt és gyerek. Hamar kiderül, hogy egy-egy játék mennyire köti le a gyereket (vagy felnőttet).
A polcok kínálatát végignézve azért örömmel állapítottuk meg Zoltánnal, hogy egy csomó játék a mi otthonunkban is ott figyel, vagyis sikerült olyan társasjátékokat vennünk a lányoknak eddig is, amelyek nemcsak szórakoztatóak de megmozgatják az agytekervényeiket is. Itt ugyanis csak olyanok vannak. A ThinkFun, Smart Games és tásai. Árgus szemekkel figyeltük melyik játék volt az, amelyiket csak noszogatások árán sikerült befejezni Eszternek és Noéminek. Zoltán közben egy másik logikaiba kezdett bele egy úrral, akiről kiderült egy iskolába járnak gyerekeink..
Én is kinéztem egy ötletes játékot. A márkája ugyanaz, mint a tavaly karácsonyra vett Winominónak, ami a mai napig az abszolút favorit és ez meggyőzött, arról, hogy megvegyem.












Nem jöttünk haza üres kézzel. Mivel a kicsikkel együtt mentünk megszámlálhatatlanul sok megállónyit a hetes busszal, (mert úgy érdekesebb) a város másik végében található játékboltba, ahol folyton a nyomunkban voltak, nagyon furfangosan kellett a pénztárnál kifizetni a játékokat, amelyek remélem ugyanúgy elnyerik a kitüntető megunhatatlan jelzőt, mint a Trio, a Cluedo (az eltűnt csokitorta rejtélye), a Winomino, a Traffic Jam, a Minestrone, a Solo, Cubi Cup és a Zingo.

Kata ajánlása nyomán pedig biztosan ott lesz a karácsonyfa alatt a Nagyon Zöld könyv és Hanna születésnapjára Boldizsár Ildikótól a Királylány születik is (amúgy is most olvasom fel neki ugyanettől az írónőtől a csodásan illusztrált Boszorkányos mesék című kötetet). Gyárfás Endrétől megveszem a Fortélyos mester kalandjait Rémusz Bácsi meséi mellé no meg a svéd Sven Nordvist könyveit is.

Mert én annyira, de annyira szeretem, amikor karácsonykor a szőnyeg a nappaliban átalakul egy hatalmas társasjáték mezővé, a kanapék, fotelok pedig felolvasó fészkekké.

Éppen vacsorát főztem a konyhában. Mellettem az étkezőasztal körül ott rajzolgatott mindhárom lányom. Velünk volt még Barbara, Zoltán igen sikeres és a pénzügyi világban nagyra becsült barátnője, aki időnként, amikor hazatér Londonból, nálunk is eltölt egy pár órát és minimum egy éjszakát. Szóval színeztek, csacsogtak, firkáltak a lányok, amikor Noémi arra bíztatott bennünket, hogy találjuk ki mit fog most lerajzolni. Találgattunk felváltva, aztán látva hogy a megfejtés közelében se járunk, adott egy kis segítséget. Azt mondta olyasmit rajzol le, ami nem létezik igazából, csak elhisszük, hogy van...
-Mikulás! -kiáltotta Barbara én meg a tűzhely mellől egyszerre vertem őt szemmel és pukkadoztam a nevetéstől, hogy a fenébe, nehogy már így és most tudják majd meg a lányok, hogy a Mikulás valójában nem létezik. Persze gyorsan korrigáltuk a meggondolatlan megfejtést és eljátszottuk, hogy csak nyelvbotlás volt az egész. Mondjuk nem kellett sokáig magyarázkodnunk, mert Hanna, Eszter és Noémi egybehangzó véleménye az volt, hogy Barbara tévúton jár, rossz a megfejtés, hiszen a Mikulás nagyon is létezik.

Bizony. Az enyémek Hannával együtt még hisznek a Mikulás mesében. Hannát teszteltem így is úgy is és meggyőződésem, hogy nem tetteti, hanem valóban elhiszi az egész mesét. Persze vannak kérdései, de nem firtatja a válaszokat túl sokáig.

Cipőt pucoltak mind a hárman. Noémi az én kis kitaposott cipőmet is kifényesítette és Zoltánét is a többi mellé készítette. Amióta van kandallónk, már nem az ablakba rakjuk a cipőket. Sokkal egyszerűbb azt magyarázni, hogy a kéményen keresztül jön be a Mikulás és mitagadás nagyon szeretem a feldíszített hangulatát. Kicsit sajnáltam, hogy nincs annyira hideg, hogy be is gyújtsunk....Gyorsan megszavaztuk azt is, hogy idén nem tejet készítünk ki a Nagyszakállúnak, hanem forralt borral örvendeztetjük meg. Nem is értették miért örülök én ennek annyira...
Szóval süti, forralt bor az óriás csészében, cipők szépen sorban és a levelek, amelyek sosem kerültek feladásra, de kimagyaráztam valahogy a dolgot és úgy ítéltük meg, hogy így, személyesen kézbesítve is jó lesz neki, majd meglátják másnap, hogy magával viszi.




Alig várom ilyenkor, hogy elcsendesedjen a ház. Hátra volt még két olajos masszírozásom, mivel reggel a három adventi naptárból kettőben ezt a kupont találták a lányok. Volt mikulásos mese majd végre leosonhattam az alsó szintre. Megittam a forralt bort, megettem a kikészített süti felét és ezúttal rendet hagytam magam után, mert Noémi az egyetlen rendszerető gyerekem nagyon aggódott, hogy a tavalyihoz hasonlóan idén is felborított csésze és morzsa fogadja őket reggel, csak mert túlságosan sietett éjjel a Mikulás.




Reggel aztán nagy boldogság volt látni a sok kis meglepetést a csizmákban. Hanna boldog volt, hogy teljesült kívánsága és kapott virgácsot. A kicsik inkább nehezményezték a dolgot és egy mozdulattal áttették Zoltán cipőjébe mindkettőt, pedig a Mikulás által hagyott levélben egyértelműan az állt, hogy őket illeti a sok civakodásért, irígykedésért.




Reggel piros ruhában mentek oviba, mert megbeszélték a csiga csoportban, hogy így viccelik meg az ovis Mikulást.
Hannáéknál idén is beöltözött Fenyő tanár úr, de ahogy Hanna mondta, csak a móka kedvéért. Az igazi, az éjjel járt nálunk.

Ja. Mostanában Martha Stewart ötlete nyomán így csomagolom a csokikat. Mondanom se kell óriási sikere van. :-)

Egy Hannának.
Ezzel sok munka volt de szerencsére tavaly volt időm az üres papír üdítős dobozokat skiccerrel kivágni, arannyal lefújni és tetőt, házszámot eszkábálni hozzá. Idén csak le kellett vennem a padlásról. Festékkel kijavítottam ahol lekopott a ház "vakolata" de alapvetően stabil építménynek bizonyultak és a is vityillók gond nélkül átvészelték a tavaszt, a nyarat és az őszt a padláson egy műanyag dobozba zárva. A tetőket csak lefújtam hósprayvel, itt-ott megragasztgattam és már mehetett is a nappali ablakpárkányára. Került bele kis édesség, rágógumi, csatok, hajgumi, hegyező, radír de előre tudom, hogy sokkal jobban fog örülni Hanna a "Ma csak anya pakol", a "Gyertyafényes habfürdő", a "Készítsünk együtt kókuszgolyót", "Nézzünk meg egy karácsonyi filmet a moziban!", "Csináljunk egy igazi teadélutánt a legszebb porceláncsészékkel!", "Kapsz egy forró csokit!" és az "Olajos masszázs" utalványoknak.






Egy Eszternek.Ez is a padláson vészelte át a tavaly karácsonytól idén adventig tartó időt. Tökéletes állapotban maradt meg, semmi tennivalóm nem volt vele csak megtölteni és a két oldalát sima fehér szalvéta papírral betömködni, mintha szaloncukrok lennének egymás felett. Ez azért is lényeges, mert a meglepik rejtve maradnak a kíváncsi szemek előtt és nem potyog ki belőle semmi.



Egy Noéminek. Pont olyan, mint Eszteré csak a gurigák papaírburkolata árulja el mégis, hogy ez másvalakié. A tartalom is ugyanaz. Szépen mutatnak egymás mellett. Persze lehetne egy kalendáriumunk is, amin testvériesen osztozkodnának, ám én két éves koruk óta külön készítek egyet mindegyiküknek. Magyarázhatnám sokféleképpen, hogy miért, egy azonban biztos: kimondhatatlanul élvezem a naptárkészítéshez kapcsolódó tevékenykedést.





Egy anyukámnak. Az Éva magazin adventi számában láttam meg ezt a gyors zacskóhajtogatást. Én különböző méretű papírlapokat hajtottam egymásra, ragasztottam össze és töltöttem meg idézetekkel, kis meglepetésekkel. Került bele különleges teafilter, csoki, fénykép, és kis karácsonyfadísz is. A tasakokat arannyal lefújt csipeszekkel erősítettem egy ruhaszáírító madzagra. Tegnap ünnepélyesen átadtuk anyunak a művet a gyerekekkel. Megkerestünk a legmegfelelőbb helyet a 24 zacskós fűzérnek. Remélem minden reggel mosolyt csalnak az arcára a kis meglepik.




Az én reggeljeim is vidámabbak. Szeretem hallani a lépcsőn mezítláb lerohanó lányaim izgatott hangját..ma mit találnak a naptárban. Az biztos, hogy a reggeli készülődés is könnyebben megy, Hannát sokkal de sokkal könnyebb volt ébresztenem ma és azt hiszem ez még 23 napig biztosan így lesz.




Ráadásnak hagytam ezt a használt, pontosabban egérrágta kotta felhasznáásával készült láncot. Amikor a lányokkal együtt ezt készítjük , az az érzésem, hogy régen a fonóban is ilyen lehetett a hangulat munka közben. Olyan jókat lehet közben beszélgetni. December van. Szeretem, szeretjük!

Tíz éves lehettem, amikor bátyámmal együtt elhatároztuk, hogy előrébb hozzuk a karácsonyt és megkeressük illetve mit szépítsem.. kikutatjuk az ajándékokat, mert abban biztosak voltunk, hogy már becsomagolásra várva ott lapultak valahol. Amikor aztán heves szívdobogás közepette megtaláltuk az áhított legót, Moncsicsit és Sidney Rome aerobic lemezét nagyon izgatottak lettünk. Kitaláltuk, hogy pár perces váltásban őrködünk, a konyhaablakon át kémleltük mikor érkeznek haza szüleink. (Talán abban az időben természetesebb volt, hogy egyedül sétáltunk haza az iskolából és saját kulcsunkkal nyitottuk ki otthonunk ajtaját majd vártuk, hogy megérkezzen a munkából apa és anya. ) Szóval amíg az egyikünk a hokedlin pipiskedve őrködött, a másikunk nézegethette, símogathatta a karácsonyfa alá szánt ajándékait. Ha elhangzott a "Jön!" kiáltás gyorsan visszatettünk mindent ugyanúgy, ahogy találtuk és azt hiszem nagyon büszkék voltunk magunkra, hogy lebukás nélkül záródott az akciónk... Később talán mégis felébredt bennünk a lelkiismeret, mert hosszú startégiai megbeszélést tartottunk esténként arról, hogy majd Szentestén, amikor meglátjuk a fa alatt a már jól ismert ajándékokat, ugyanúgy örülünk majd nekik, mintha akkor láttuk volna azokat először, vagyis nem akartuk elrontani szüleink örömét. Bár az is lehet, hogy csak szégyelltük volna magunkat. Nem tudom. Tény, hogy szüleink semmit nem vettek észre az egész csínytevésből. Simonnal időnként egymásra kacsintottunk és tudtuk ez a mi titkunk. Csak néhány év múlva vallottuk be, hogy elkövettük ezt a mai szemmel nézve rettenetes tettet. Addigra már elévültnek tartottuk bűnünket és úgy gondoltuk nevetni fogunk mi is és szüleink is rajta. Így is lett. A történetet gyakran felelevenítjük és bár nevet rajta mindenki, a konklúzió anyutól ugyanaz : majd ha a mi gyerekeink is ezt teszik, megtudjuk milyen érzés.

Már tudom. Tegnap megtudtam. Külön érdekes, hogy anyukám is szerepet kapott a történetben. Én a tegnapelőtt megnyílt gyönyörűséges játszóházunkban (amiről majd ígérem írok) teljesítettem szolgálatot így a gyerekekre ő, a "mama" vigyázott. Egész idő alatt, amíg távol voltam az a Szabó Lőrinc vers részlet zakatolt a fejemben, hogy "Nem bírtam vele, tönkrenyúzott, de azért tetszett a kicsi és végül, hogy megrakni ne kelljen, leültem hozzá játszani..
Állítólag úgy történt, hogy elkezdtek bújócskázni. Eszter pedig a mi hálószobánkból nyíló garderobe szobában keresett búvóhelyet magának, az én blúzaim között vagy mögött. Pont oda, ahová a becsomagolatlan ajándékokat rejtettem.
Délután bökték ki mamával együtt, hogy mi történt. Anyu amikor meglátta, hogy ragyogó arccal hordják a hálószobából a játék lovacskákat, a Sorry társasjátékot, a kifesthető táskát és a kiszínezhető lovakat, azonnal visszatetette velük. Elmondása szerint tőle szokatlan módon még a hangját is felemelte.

Én is. Hogy akkor most elrontották a saját meglepetésüket. Viszont hamar megbocsájtottam nekik, mert be kellett látnom nem szándékosan tették. Véletlenül találták meg a dobozokat. Talán nem várható el egy nyolc és két ötévestől, hogy úgy tegyenek, mintha ott se lennének. Becsületes dolog tőlük, hogy legalább nem bontották ki egyiket se. Anya azt is mesélte, hogy a délutáni alvás idején maguk mellett szerették volna tenni a dobozokat. Vagyis örültek neki. Ennyi. Részletes beismerő vallomást tettek és szerencsémre az ajándékoknak csak egy részét találták meg úgyhogy most új rejtekhelyet keresek. Olyat, ahová nem bújhatnak el.

Mára már megenyhültem, nem bosszankodom a történteken. Előre tudom, hogy karácsonykor, amikor a tegnap megtalált ajándékokat veszik majd kezükbe lányaink és majd nem látjuk arcukon a meglepetést,- egyszerűen csak kitör belőlünk a nevetés. Az esetre meg ugyanúgy emlékeznek majd, mint én, arra a harminc évvel ezelőttire ott a Centenáriumi Lakótelep E épületének földszint kettőjében.

" Köszönöm szépen, csak csoportképet kérünk. Na jó, egy egyénit is."

Hogy miért? Hát mert az óvodai fotózás csak a legritkább esetben történik szívvel-lélekkel a jó ízlésről nem is beszélve. Persze sok a gyerek, nem ér rá a fotós addig kattintgatni a gépével, amíg előnyös arcot vág hozzá a kis "modell". Az anyukák többsége ( a borsos ár ellenére) így is megveszi, nekünk így is ők a legszebbek, nem számít, hogy éppen hunyorít, vicsorít, grimaszol a gyerek. Óvodai emlék és hát már a mi gyerekorunkban is így volt, legalábbis anyukám mai napig féltve őrzi az oviban, iskolában készült fotókat..

Nem kérünk fényképpel ellátott kulcstartót és hűtőmágnest se.
A csoportkép az más. Az kell. A tavalyit is sűrűn le kell vennem a polcról, hogy névsorolvasást tartsanak a lányok és hosszan kielemezzék melyikülkbe szerelmesek...

Van azonban valaki, aki harmadik éve bizonyítja be, hogy egy kis türelemmel, kedvességgel, lazasággal és persze tehetséggel milyen klassz képeket lehet készíteni nemhogy három gyerekről de még a szüleikről is. Péter először három éves korukban fotózta a kicsiket. Hanna ekkor alig volt hat éves. Vittem egy bőröndnyi kelléket, a kedvenc macikat, tárgyakat, ruhákat. Péter pedig csak kattogtatott, beszélt és próbált pillanatokat elkapni. Persze született pár megkomponált kép is, ahogyan ez egy műtermi fotózásnál elvárható is. Nem tudom mennyi időt töltöttünk a kis lakás műtermében, tény, hogy pont akkor fejeződött be a pózolás, amikor a gyerekeknek (és a férjnek) is elege lett belőle. Az eredmény, a kész képek láttán azonban nem győztem az elismeréseket bezsebelni. Hogy hű de jó képek,és azonnal kérik a fotós elérhetőségét, mert erre a fehér hátteres, kicsit amerikai stílusú csasládi portréfotózásra nekik is el kell menniük még akkor is ha a férjek az esetek többségében csak hosszas kérlelés után hajlandóak részt venni ilyen eseményen. El is mentek sokan, nekik is lettek csuda klassz képeik.

A történet egy éve megismétlődött, akkor két négy évest és egy hét évest kellett fotóznia Péternek. Rutinosan mentünk, vittem a nagy bőröndöt és a sok kis kelléket hozzá, mert bár a műteremben is akad egy-kettő, személyessé csak úgy tehetjük a fotókat ha saját kedvenceinket is magunkkal visszük. A lányok megint pont egy óra hosszáig bírták a frizurakészítéssel, öltözködéssel, beállításokkal járó macerát. Egy óráig játéknak fogták fel, azután már saját fejük után mentek volna.
A cd lemezen megkapott képek közül nehéz volt kiválasztani azt a párat, amit kinyomtattunk és képkeretbe, albumba tettünk, mert szívünk szerint ezzel tapétáztuk volna ki az egész falat.

Még októberben Péter a fotós írt egy e-mailt, amiben azt kérdezte, van -e kedvünk egy szabadtéri fotózáshoz, mert bővíti kínálatát, ezentúl nemcsak műteremben fényképezi le a mosolyalbumra vágyó családokat, gyerekeket, hanem a természet lágy ölén is. Mi lennénk a referencia család- folytatta, mert ahogy fogalmazott "jó fejek" és fotogének vagyunk. (Zoltán ugyan csodálkozott, mert azt már mondták rá, hogy jó fej de hogy fotogén, azt még sosem..) Mitagadás nekem jól esett mindkét jelző és egy másodpercig sem gondolkoztam az ajánlaton, azonnal igent mondtam és azon törtem a fejemet, hogy milyen őszi, kinti fotózáshoz illő kellékekkel szerelkezzünk majd föl, am nem túl erőltetett.

A Városligeti Vajdahunyad vár mellett elterülő fás, bokros, füves részt foglaltuk el. Könnyedén, lazán vetettük magunkat az objektív elé, mintha csak kirándulni jöttünk volna csak éppen minden lépésünket egy fotós vigyázta. Ugyanazt csináltuk, mintha nem lett volna ott. Fogócskáztunk, leveleket dobáltunk, gesztenyét számoltunk, felmásztunk ide és oda. Persze Péter figyelembe vette saját kérésünket is, így születtek az almaevős és családi rohanós képek is, amit rögtön gúnynevekkel is elláttunk. Előbbi a fogorvos reklám, utóbbi pedig az utazási magazinos kép elnevezéseket kapta.

Csodás őszi családi képeink lettek. Jut belőle a falra, a nagymamának és a kandalló peremére is. Mert hiába van most már majdnem mindenkinek mérettől, márkától függetlenül saját fényképezőgépe ha tehetséget nem adnak hozzá csak a legszerencsésebbeknek. Mi a családi fotózást, a mosolyalbumba való képeket továbbra is "szakemberre" bízzuk.


Íme egy csokorra való, amolyan "best of" képek.

Mert nálunk, most ez a divat. Hanna kezdte és szinte az őrületbe kergetett vele, mert csak így volt hajlandó válaszolni a kérdéseimre, ezen a nyelven társalgott velem. Persze, partnere voltam a hülyeségben, és megmutattam neki, hogy ivigeven, tuvodovok évén ivis ívigy beveszévélnivi de be kellett látnom, hogy közel sem olyan könnyedén és hibátlanul, mint ő. Hanna szinte hadarva. Aztán megtanította Noémit, aki amúgy is, mindenben, de mindenben utánozná nővérét. Iskolásat játszanak, feladatokat kér, zongorázna, megtanulja Hanna verseit, dalait. Eszter eközben leginkább babázik, színez vagy rajzol és csak akkor kapcsolódik be valamelyik nagylányos tevékenységbe, ha az nagyon kedvére való. Ő nem tudta elsajátítani ezt a beszédet. Még. Mert ahogy ismerem, kb. 3 hónap múlva már ő is ezen a fura nyelven fogja kérni a kakaóját.
Aztán amikor este, lefekvéskor azon gondolkodom, hogy hogyan hangzik a jó éjszakát ivilyeven nyevelveven, akkor elhatározom,hogy másnapra egy nap szünetet rendelek el és megtiltom, hogy ívigy beveszévéljevenevek.

Ja és találtam egy remek, ehhez a témához kapcsolódó honlapot: http://beszed.trukkok.hu

És tivi? Tuvudtovok ívigy beveszévélnivi?

Virág nyelv

Az a lényege, hogy amikor kimondunk egy szótagot, akkor újból elmondjuk a szótagot, de a mássalhangzót kicseréljük V-re
PL.: Peti áll a ház előtt.---> Pe-ve-ti-vi á-vá-ll a-va há-vá-z e-ve-lő-vő-t.
De vannak különlegesek is PL.: áll---> á-vá-ll. Itt nincs a magánhangzó előtt semmi.
Nagyon könnyű, szinte nem is kell gyakorolni, csak érezni kell.

Hannával nemrég arról beszéltem, hogy Magyarországon kontinentális éghajlat uralkodik, ami többek között azt is jelenti, hogy kis hazánkban négy évszak váltakozik. Ezen a ponton egymás szavába vágva ecsetelték lányaim, hogy kinek melyik a kedvenc évszaka és miért. Mert akkor van a születésnapja, mert lehet medencézni, mert szünet van, mert lehet hóembert építeni, mert szépek a falevelek, mert sok gyümölcs érik...
Végül is abban egyetértettünk, hogy minden évszaknak megvan a maga szépsége. És abban is, hogy az évszakok körforgását kétféle közlekedési eszközről figyeljük meg a legszívesebben. Mindkettő kiérdemelete a magunhatatlan jelzőt. Bringóhintózni a Margitszigeten, ugyanolyan izgalmas és kényelmes, mint Libegővel felmenni a János hegyre majd vissza Zugligetre. Egy ideje minden évszakban ily módon csodáljuk meg tavasszal a rügyezést, a fák virágzását, nyáron a buja növényzetet, ősszel a színek kavalkádját, télen pedig a szunnyadó természetet. Most novemberben is.

A repülő székek nagy szélben, rossz időben és karbantartás idején nem közlekednek, ezért aki biztosra akar menni, telefonáljon egyet vagy nézze meg a kisvasút honlapján az információt, mert az naprakész legalább.
Bringóhintózni is egész évben lehet, bár térdig érő hóban és szakadó esőben nem olyan élvezetes.

Megfordult a fejünkben, hogy elutazzunk egy két napra az őszi szünetben, ám amikor huszadszorra tájékoztattak bennünket a kedvesebbnél kedvesebb recepciós urak és hölgyek arról, hogy nagyon sajnálják de nem tudnak szobát biztosítani öt fős családnak az ünnepi időszakra, mert teltházasak , úgy éreztük kár erőletni. Legközelebb már nyáron lefoglaljuk az őszi szünetre a szállást ha erre vágyunk, a spontán utazgatásnak úgy látszik kockázatai vannak, nevezetesen az, hogy itthon (de azért nem hoppon) maradunk. Ugyan már, hiszen itthon is el tudjuk tölteni tartalmasan a napokat, szóval tényleg nem éreztem csalódást amiatt, hogy nem kell bőröndökbe pakolni pár nap levegőváltozás miatt...Közben azért megállapítottam, hogy de jó, biztosan nincs is olyan nagy baj és nem olyan nagy a válság, ha teltházas az összes szálloda és nem tudunk csak úgy hirtelen felindulásból normális szállást találni.

A gyerekek se igen bánták, hogy maradunk,mert egyetelen helyre vágytak igazán, ez a komplexum pedig Budapest határában található és néhányszor már jártak is ott Zoltánnal. Bevallom én nem rajongok az ilyen helyekért, ám annyira szépen kértek a lányok, hogy ezúttal tartsak velük és különbenis az ajándék belépő is öt főre szólt, hát használjuk ki a lehetőséget együtt- hogy elővettem a saját fürdőruhámat is. Nyitásra értünk az Aquaworldbe, a parkoló mégis zsúfolásig tele volt, gondoltam is magamban, hogy jó kis tömeg lesz majd bent. Előre izgultam ahogy szoktam. Pedig nem. A hatalmas tér, a sok medence és élmény részleg elnyelte az embereket és mindenhol kényelmesen lubickolhattunk.







Először is vadásznunk kellett két nyugágyra és három székre, ami először reménytelen vállalkozásnak tűnt, később viszont pont a családi csúszda mellett sikerült kialakítanunk egy privát pihenő részt magunknak, amit persze csak bázishelynek használtunk, pihenésről szó sem lehetett. A lányok egyszerre kérdezték tőlünk, hogy ugye sokáig maradunk és én először megrettentem, amikor Zoltán azt válaszolta: Hát persze, egészen sötétedésig! Atyaég!- gondoltam magamban. Mit lehet csinálni több órán át egy ilyen helyen, én ezt nem bírom ki. Aztán mégis kibírtam, mitöbb még élveztem is. Hanna, Eszti és Noémi vízitündérjeim mérhetetlen boldogsága pedig meggyőzött arról, hgy ez egy remek hely. Sok időt töltöttünk a gyerekmedencéknél, ahol egy kanyargós és egy széles csúszda nyújt páratlan élvezetet a gyerekeknek. Innen a hullámfürdőbe mentünk, ahol ha becsuktuk a szemünket tényleg a tengerparton képzeltük magunkat és sokáig hagytuk, hogy a hullámok lökdössenek bennünket. Már indultunk volna tovább, amikor Noémi jelezte, hogy szerinte most vízi torna lesz, ne menjünk sehová. Igaza volt. Mondom, már jártak itt Zoltánnal..tényleg otthonosan mozgott, még azt is tudta, hogy van egy kissé elrejtett akvárium a gyerekcsúszdák mögött. Szóval tornáztunk egyet. A kicsik az első sorban én pedig Hannával a vízben, hiszen ezek a gyakorlatok úgy hatásosak, ha a víz erejét próbáljuk legyőzni közben.
Beültünk a meleg vízbe, pezsgőfürdőztünk és kimentünk a szabadba is, mert az olyan jó, amikor kint hideg van és nekünk csak a fejünk lóg ki a meleg vízből.
Van ott egy örvény medence is, azt is nagyon szerettük. Meg étterem is, mert hát az úszástól hamar megéhezik az ember. Itt ebédeltünk, majd amikor épp azon gondolkodtam, hogy nem lenne szerencsés a lányoknak borsófőzelékkel teli hassal rögtön csúszdázni indulni, Zoltán megnyugtatott, hogy ne aggódjak, úgyis most kezdődik az animáció. Utána nézett a neten, hogy aznap Halloween játékokban vehetnek részt a gyerekek, bár a pénztárnál semmit nem tudtak erről. Úgy tűnik mások se, mert a három szuper kedves animátor lánynak nem sikerült a mi három vállalkozó kedvű gyerekeinken kívül másokat összeverbuválni a vetélkedőhöz, így amolyan privát foglalkozás keretében bonyolították le nekik a lufis ügyességi feladatokat. Kis jutalmakat és sok sok kedvességet kaptak az animátoroktól, így ha lehet még jobban feldobódva folytathatták a vizes kalandokat.








Újra családi csúszda, újra gyerekmedence, újra hullám és örvény ja és ráadás torna. Tényleg besötétedett mire nagy nehezen az ötödik búcsú-csúszás után az öltözőbe kerültünk. Azzal riogattam őket, hogy ha tovább maradunk akkor a gyűrötté ázott praclijukon úszóhártya nő. Mondjuk egyikük se bánta volna ha tényleg bekövetkezik.




Másnap a vacsora idején szokásos "Legjobb, legrosszabb" körkérdéses játékunk idején Eszter a következő választ adta: "A legjobb az volt a mai napban, hogy tegnnap Aquawordben voltunk egész nap."