Korán keltem, azért, hogy a Károly híd csak az enyém legyen -és az is lett. Még az utcaseprők is csak akkor kezdtek hozzá a munkához, amikor én már a híd peremén könyökölve néztem hogy ébredezik a város. Még sötét volt, a napfelkeltére is várni kellett, hogy meseszép színekre fesse az eget ami miatt olyan szép képeket készíthettem, amilyeneket az utazási katalógusokban látni, hogy kedvet csináljanak a városhoz. Örültem annak is, hogy nem kellett tülekednem, hogy megérinthessem a Nepomuki Szent János szobrán található domborművet, hogy szerencsét hozzon és persze kívántam is valamit. 

Célirányosan fordultam balra. Tudtam  merre találom  Cerny két bronz férfialakot ábrázoló szobrát, ( a Kaffka múzeum előtt hol máshol) akik egy Csehországot ábrázoló vizes medencében állnak és a medence vízébe pisilnek. Valahogy nem bántam, hogy egyedül szemlélem ezt a bizarr alkotást és magamban kuncogva fejtem  meg a jelentését (némi internetes segítséggel persze) 

Csak ezután indultam  Prága másik ikonikus látványosságához az 1410 óta, azaz több mint 600 éve működő Orlojhoz. Emlékszem, amikor a lányokkal jártam itt -nem is annyira régen-, mennyire csalódottak voltak, hogy alig pár perces órajáték miatt ekkora felhajtást csapnak a turisták és mi is. Igyekeztem nekik érdekes történeteket megosztani az óra keletkezéséről, arról, hogy a legenda szerint az órát Hanus mester készítette, és azért, hogy a művét más városokban ne tudja megismételni, a városatyák izzó vassal megvakíttatták, és hagyták elszegényedni. Az órás viszont bosszút állt: egy nap arra kérte segédjét, hogy kísérje fel az óratoronyba, ahol a finom szerkezetet kitapogatva eltávolított belőle egy nélkülözhetetlen alkatrészt. Az elkövetkezendő 100 évben senki nem volt képes az óramű megjavítására. Persze élveztem, hogy megint tömeg mentesen nézhettem végig az óra játékát, az ,,Apos­tolok menetét” amit a  Halált jelképező csontváz indít el. "Egyik kezében harang­kötelet húz meg, a másik kezében lévő ho­mokórát pedig megfordítja. Ekkor kinyílik a két ablak, és megjelennek az apostolok figurái Szent Péter vezetésével, hogy áldásukat osszák a tömegre: Tádé könyvekkel, Jakab pöröllyel, András ke­reszttel, Tamás lándzsával, János kehellyel, Barnabás papi­rusztekerccsel, bal oldalon pedig Szent Pé­ter kulccsal, Máté baltával, Fülöp kereszttel, Pál könyvvel, Simon fű­résszel, végül Bertalan bőrdarabbal. Majd a kakas kukorékolása zárja le a játékot, melynek során három – az elmúlás ellen fejrázással til­ta­kozó – negatív figura „ideje jár le”: az élve­zeteket hajszoló, a gyönyört, a kéjt jelké­pező töröké, valamint a Hiúságé és a Kap­zsiságé."-ahogy olvastam.

(Utálom a hűtőmágneseket, mert nekem vizuális környezet szennyezés   a hűtőn felhalmozva a látványa, de egy Orlojt ábrázoló mágnesnek nem tudtam ellenállni és vettem egyet, így jelenleg ez az egy büszkén ott feszít a hűtő ajtaján, magában azt mondogatva (kicsit "andersenesen") hogy "Lám-lám én tudok valamit, hogy a gazdasszony engedélyezte hogy ott feszítsek a hűtő ajtaján.") 

Tetszett, hogy még a karácsonyi vásár nyomait nem tüntették el, hogy egy kicsit érezhettem milyen az advent Prágában. Viszont valami finomságra vágytam és Ildikó útmutatása alapján meg is találtam a belvárosban, a prágai Óváros tér mellett, a Celetná utca 34-ben található  híres  kubista épület, aminek sarkán a névadó fekete madonna is látható. Ennek a földszintjén kávéztam és választottam a sok különleges cukrászati műalkotás közül egy  édességet amit aztán 20 perc gyönyörködés után elfogyasztottam. Volt koronavírus alakú is fecskendőbe töltött oltóanyaggal (pálinkával). Maradtam az zöldalmánál... 

Mivel csak este indult a buszom vissza Budapestre, volt időm arra is, hogy villamosról villamosra szálljak. Ha valami megtetszett az ablakból, akkor leugrottam,  majd egy másik megállóban egy random villamosra újra felszálltam, így jártam be keresztül kasul a vásrost. Egyébként is hiszem, hogy akkor ismersz meg egy várost a legjobban, ha azon kívül, hogy elmész a piacára, a tömegközlekedésüket igénybe veszed. Nézed a helyieket akik a turistákkal keverednek, elmész a kevésbé frekventált helyekre. Na én pontosan ezt tettem, amikor egyszercsak felismertem a bejáratát annak a helynek, ahol a legeslegeslegjobb autentikus cseh menzás étterem, a Svetozor található. Mivel addigra eléggé éhes voltam, gondolkodás nélkül leszálltam a villamosról és magabiztosan indultam le a régimódi áruház alagsorában szerényen meghúzódó vendéglőbe, ahol a legjobb knédlit és sertéssültet szolgálják fel, pontosabban tálalnak ki, mert ez egy önkiszolgáló kifőzde, ami puritán de tiszta, nem mellesleg normális áron árulja a cseh konyha remekeit. 

Ezután már csak az ajándék vásárlásra koncentráltam. A süni a ketrecben az egyik legnépszerűbb cseh fejtörő a gyerekek és a felnőttek körében és egy játékboltban be is szereztem egyet. Elterjedtsége Jaroslav Foglar ( a cseh Molnár Ferenc)  kalandos történeteinek tudható be, az ő (Pál utcai fiúkhoz hasonló regényében tűnik fel ez a tárgy egy tragikus kimenetelű esést követően). És igen, általában ha valaki egyszer rájön hogy szedhető ki a ketrecből a süni, másodszorra már nem okoz kihívást, így aztán a hozzánk érkező vendégek kezébe szoktam nyomni  a megfelelő pillanatban, hogy kicsit törjék a fejüket és persze ilyenkor azonnal előjön a Prága téma, hogy az mennyire klassz és megunhatatlan hely és igen, újra el kéne ugrani, mert maradt egy csomó látnivaló amit ki kell pipálni és azt érzem, hogy a kis ékszerdoboz város hangulatát újra és újra magamba kell szívni. 

Meg persze örömmel találkoznék Ildikóval is. Majd dedikáltatom a könyvet, amit ő írt. 

Aki szeretné ha tudásával, helyismeretével emelje a prágai tartózkodása színvonalát, írjon nekem és összehozom vele. 

Koránkelő vagyok és ezen a nyaralások, pihenések idején se tudok változtatni. Ha lehet ilyenkor méginkább azt érzem, hogy elvesztegetett minden idő, amit a hotel szobájában töltök. Ezek után talán nem meglepő, hogy én voltam az első az étteremben, aki elfogyasztotta a reggelijét, hogy azután nyakamba vegyem a várost, hogy  végre láthassam az ünnepelt cseh szobrász, David Cerny szobrait. Nem tagadom, rabja lettem műveinek.  Kicsit ahhoz hasonlítanám, mint itthon Kodlokó Mihaly mini szobrait, mármint az értük való rajongást, nem a méretet, merthogy David Cerny műalkotásai inkább monumentálisak vagy minimum nagyok. Prágában sok helyen találkozhatunk szobraival, némelyik jó meghökkentő de hétköznapinak semmiképp sem mondható. Szóval reggel az egyik legújabb alkotását akartam közelről szemügyre venni így metróval, villamossal a kissé távolabb eső városrészbe igyekeztem hogy ott egy most épülő negyedben tátott szájjal bámuljam a női alakot ami átöleli a házat és állítólag majd később a fejét is fogja mozgatni valamikor. Nem tudom, hogy az épület iroda- vagy lakóház, mindenesetre jó érzés lehet azon az emeleten lakni/dolgozni ahol pont bekukucskál a fej. 

David Cerny rajongásom annyira erős, hogy elhatároztam, hogy azalatt a pár nap alatt, amíg ott vagyok, legalább 4 alkotását keresem fel. Azt olvastam róla, hogy 1986-ban az akkor tizenkilenc éves cseh művész néhány barátjával manifesztumban közölte a nagyvilággal: tervei között szerepel, hogy gazdag és híres lesz. A csoport pár év múlva feloszlott, Cerny viszont mára elérte célját. 

Ebben a külvárosi részben beugrottam egy szupermarketbe, mert  gondoltam jobb áron be tudom szerezni azokat a jellegzetes cseh finomságokat, amiről Ildi idegenvezető barátnőm mesélt előző este. 

Pl a  Horické trubickyt, ami Napóleon kedvence volt és aminek az a története, hogy amikor a császár Oroszországból menekült seregével Csehországon keresztül, akkor megsérült a cukrásza, akit egy cseh asszony vett kezelésbe, aki hálája jeléül elárult a  titkos receptet. Na ebből vettem néhány csomaggal. Meg vettem az előző részben említett cseh negróból a Haslerkiből pár zacskónyit. Az Oplatki kerek ostyát már unom, abból most nem vettem. 

Innen siettem Cerny másik elhíresült alkotásához a mozgó Kaffka fejhez, ami egy bevásárlóközpont (Quadrio)  mögött bújik meg. Óránként kezd mozgásba, a turisták előtte már türelmetlenül toporognak körülötte. Imádtam, hogy kényelmesen odafértem, éreztem, hogy főszezonban ez nem ment volna ilyen könnyen. És igen. Ez is olyan látványosság, ami  csakúgy mint Kafka írásai - sokféleképpen értelmezhető, és jó ideig gondolkodásra készteti a bámészkodót. A 39 tonnás és 10.6 méter magas fej 42 szeletből áll, melynek mindegyike külön mozgatható. 

Itt villamosra ültem és lepattantam róla, hogy sétáljak a Prága Velencéjének hívott, egyedi, romantikus stílusú  Kampa szigeten, a  csendes Moldva-parti parkban, hogy Cerny újabb bizarr műalkotásait a  Csoszogó Baby-ket formázó szobrokat megnézzem.

Innen értem aztán Prága legfőbb nevezetességéhez A Moldva első állandó hídjához, a Károly hídhoz, ami addigra már hömpölygő turistákkal volt tele. Nem bánkódtam, hiszen tudtam, hogy a hajnali városi sétám idején, amit a következő napra terveztem, az egész az enyém lesz. 

A Kisoldali torony látogatható,  remek kilátást nyílik a hídra és az óvárosra amit én ki is használtam és a városról a legjobb fotókat innen készítettem el. Kényelmesen könyököltem a torony peremén, élveztem, hogy senki nem siettetett.

A megszámlálhatatlanul sok fotó után lesétáltam a falépcsőkön és folytattam utamat ahhoz a kis Jézus szoborhoz, aminek a története (remélem nem szentségtörés de) kis túlzással de engem a brüsszeli Manneken Pis-hez hasonlít. Ez tulajdonképpen egy öltöztető szobor, vagyis a ruhatára páratlanul gazdag. A köpenykéket fogadalomból ajánlották fel. Folyton felöltöztetik, új ruhát kap illusztris vendégektől (1743-ban  Mária Terézia is egy maga hímezte köpenykét ajándékozott neki),   így egész gyűjtemény van már ezekből a kis ruhákból. Természetesen kívánni is lehet tőle és állítólag teljesíti is a kívánságunkat, amit Coleho is megerősíthet aki 1982-ben ottjártakor azt kérte, hogy ünnepelt író legyen belőle. 

Kis vásárolgatás, szendvics, kávé után a Vencel térre igyekeztem, ott is a Hamley játékáruházba de célirányosan a legvégébe, ahol egy VR szemüveggel élvezhető programra fizettem be lazításképpen és nem is bántam meg. Amúgy is oda vagyok ezekért az érékszerveket becsapó kütyükért, de ez Prágáról szólt, azon belül is gólemről, a hatalmas agyagemberről, akit Jehuda Lőw rabbi alkotott meg, hogy segítsen a prágaiaknak de aztán rossz vége lett a történetnek és kiszállt belőle az élet, de  azt mondják, hogy a hatalmas agyagember a mai napig ott fekszik a zsinagóga padlásán. Tényleg elhittem, hogy a középkorba csöppentem, igazi patkány szaladt el a lában előtt és részt veszek Golem megalkotásában. Ez az attrakció nem volt olcsó mulatság, de egyedül valahogy az ember jobban megengedi magának az ilyen kiadásokat és mondom, élveztem is minden percét. 

Innen a szállásra sétáltam, megint csodáltam a változatosan lerakott macskakő mintákat. Mindenképpen szerettem volna egy kicsit pihenni és hagyni leülepedni a sok élményt mielőtt Ildikóval találkoztam, hogy együtt vacsorázzunk egy igazán klassz, étteremben, ahol a knédlit kissé újragondolva készítik el a vendégeknek és amiről látszott, hogy népszerű hely, mert alig kaptunk asztalt. A Parlament étteremben citromos sört ittam és hallgattam Ildikó történeteit, okosságait a városról, amit sokadszorra sem tudok megunni. Jegyzeteltem és azt éreztem, hogy egy egész hét kevés lenne ha végig szeretném járni azokat a kevésbé ismert látnivalókat amiről mesélt nekem. 

Többször jártam már Prágában és minden alkalommal elvarázsolt a cseh főváros, így nagyjából tudtam mi vár rám még decemberben a két ünnep között, amikor pár napra újra kiruccantam, -ezúttal egyes egyedül. Hoztam ajándékot is. Például egy fém dobozos (naná, mi más, hiszen imádom a szépséges fém dobozokat) kakaós mandulát, amit a poszt írása közben is csipegetek. Egyébként  ha tudtam volna hogy ennyire,  de ennyire finom, akkor többet hozok haza belőle. Most aztán mehetek vissza. Mondjuk nemcsak ezért mennék. Ott hagytam még egy csomó látnivalót, amire nem maradt időm. 

Az egyedül utazásnak van valami különleges bája. Sokan félnek tőle meg úgy vannak vele, hogy szomorú dolog egyedül felfedezi egy várost pedig most már ki merem jelenteni én is (elnézést minden korábbi útitársamtól)  hogy az egyik legjobb élmény volt így utazni. Travellina, az az utazó blogger, akit én elér régóta követek az egyik könyvében külön fejezetet szentel az egyedül utazás előnyeinek. És az a helyzet, hogy amikor hazaértem soha nem éreztem utazás után ennyire kipihentnek, sikerélményekkel telinek, mint akkor decemberben. 

Szóval leírom mennyi mindent láttam, hogy utaztam és mi maradt ki, ami miatt vissza kell térnem. Hogy ismét egyedül vagy gyerekekkel vagy bármilyen más felállásban, azt még nem tudom de Prágába újra meg újra vissza kell mennem. 

**********************************************************************************

FlixBusszal utaztam. Nem ez volt a terv, de így sikerült és úgy voltam vele, hogy még úgysem utaztam velük, megnézzük mit tudnak. Egyébként semmi különöset. Elvisznek A-ból B pontra, nagyjából pontosan, gyorsan, hatékonyan. Az azért jó, hogy normális méretű bőröndöt is vihettem, nem úgy, mint a fapadosokon, ahol meg kell tanulni egy hátizsákkal utazni úgy, hogy azért csinosnak is érezd magad a külföldön töltött napok idején. Indokolatlanul hosszú ez a buszos út Prágába egyébként, legközelebb biztosan más módját választanám az utazásnak. De megérkeztem épen, kissé elgémberedett végtagokkal és kezdetét vette az a semmihez se hasonlítható izgalom, amit az ember akkor él át, amikor utazik és megérkezik valahová. 

Én egyébként ilyen kérdezgetős utazó vagyok. Szeretek jól kiválasztott emberektől útbaigazítást kérni. Most is így tettem. Nem a legelején, hiszen simán el lehet igazodni a metró útvonalán, hanem amikor rossz irányba indultam el a szálláshelyemhez és a Vencel téren már gyanús lett, hogy nem a jó irányba haladok a kis gurulós bőröndömmel. Tudom vannak appok meg térkép de én mégis inkább a Wolt futártól kértem tanácsot, aztán később egy orosz vendégmunkástól, aki végül kötelességének érezte, hogy egészen a hotelig elkísérjen. 

A szálloda semmi különös. Tiszta, rendes, 10 percre a IP Pavlova megállótól meg a legfontosabb villamos megállótól és ez nekem elég volt. Érkezésem estéjére vártam Ildikót, a Prágában élő idegenvezetőt, akit még otthon egy facebook csoportot böngészve találtam és akivel leleveleztem, hogy egy három órás séta során megmutatja nekem a kivilágított Prága ismert és kevésbé ismert részeit és mesél az ismert és kevésbé ismert titkokról. Talán mondanom se kell, hogy  annyira jól összebarátkoztunk, hogy másnap együtt vacsoráztunk egy trendi helyen, ahol be nem állt a szánk.

Az volt a jó, hogy még minden karácsonyi díszkivilágításban pompázott, így a Szent Vitus Székesegyházba egy fénykapun keresztül érkeztünk meg és a fényfestést is megcsodálhattuk. 

Villamossal érkeztünk fel a Várba, ahol nem bírtunk ellenállni a kis kocsmának/étteremnek, ami arról híres, hogy egy cipész tevékenykedett benne és amíg javította a lábbelit, a kuncsaft sörözhetett. A fejem fölött látható címer is erre utal. Ma már csak egy két csizma/cipő állít emléket ennek az időnek. Itt ittuk meg bemelegítésképpen az első  forralt borunkat. 

Most sajnáltam igazán, hogy nincs olyan telefonom, amivel a kivilágított Prágát lefotózhattam volna. Ildikóval nagyon hamar egy húron pendültünk és ittam a szavait. Az Aranycsinálók utcája különleges hangulatot árasztott így este és persze be kellett kopognom Kaffka házikójának ajtaján . 

A Várból lefelé egy lépcsősoron vezet az út le, ahol egy támaszkodó gitározó férfi szoborra lettem figyelmes. Ildikó elmesélte, hogy egy híres helyi művész Karel Hašlert ábrázolja, aki a Haslerky  cukorkához adta a nevét.  Az eredetileg bécsi receptjét 1917-ben hozta Prágába egy František Lhotský nevű üzletember de a hagyományos, olasz operaénekesről kapott név, a Caruso nem volt elég cseh, ezért meggyőzték (vagyis volt az a pénz) , hogy a nevét adja a termékhez. Természetesen hoztam haza pár zacskó ilyen cukorkát, amit a munkahelyemen szopogatunk előszeretettel, hiszen ide kell a hangunk rendesen. 

Metroval mentünk a Vencel Térig. Érdekes volt látni, mennyire nem egységesek a kocsik, hogy volt, amelyik inkább vonatnak nézett ki és kárpitozott székein Prágai jelképei köszöntek vissza. Meg azok a jellegzetes pöttyös falak. Meg a bemondás, hogy Visztup Anasztup. És az emberek. Tényleg igaz, hogy úgy ismersz meg legjobban egy idegen helyet ha a néppel együtt utazol. Nagyon szeretem ezt és a napi jegyemmel lelkiismeret-furdalás nélkül meg is tehettem. 

A Vencel Téren elbúcsúztunk Ildikóval egymástól (aki később szerényen közölte, hogy Jaaaaa egyébként a Panoráma útikönyv sorozat Prága kötetét ő írta)  és megbeszéltük, hogy ottlétem alatt még legalább egyszer találkozunk. Nekem már csak egy KFC-re volt erőm, aztán hazasétáltam a kis hotelbe azokon a jellegzetes prágai járdaköveken, amiknek a mintájával nem tudok betelni és amiket folyton le kell fényképeznem. 

A hotelben aztán elővettem a térképemet, a jegyzeteimet és megterveztem a következő napomat. Szerettem volna a lehet a legtöbbet kihozni belőle de nem úgy, hogy belehaljak. Élveztem, hogy senki nem irányít, kontrollál, hogy a magam ura vagyok. Elképesztő jól aludtam. Másnap pedig folytattam a város felfedezését. 

Leírjam merre jártam? 

Most is ezt hallgatom Spotify-on keresztül. És még mindig nem untam meg, mindig ad valami újat.  Mostanra kívülről fújom a dalokat, ami azt is jelenti, hogy megtanultam  úgy kb. 10 József Attila verset. Nemcsak én. Azóta be kellett szereznem József Attila verses könyvét Eszternek, aki amúgy is különleges lelkesedéssel kezdett a költészet felé fordulni és a sulis hajtás közben csak úgy, saját kedvtelésből megtanul verseket. Az ő szobájából is gyakran hallom kiszűrődni a musical dal foszlányait és ilyenkor nagyon nagyon boldog vagyok, hogy utolsó pillanatban mégis hagyta magát rábeszélni, hogy eljöjjön velem a Madách Színházba az Én József Attila darabra. 

Tedd a kezed homlokomra, Ha nem szorítsz, Áldalak búval vigalommal vagy az örök kedvenc a Kopogtatás nélkül vagy a Nagyon fáj.

Pedig eredetileg egyedül mentem volna a Madáchba. Hannát hiába hívtam, azt mondta ne haragudjak, de nem érdekli. Ekkor próbálkoztam  Eszternél és kicsit később óvatosan Noéminél is. Kicsit féltem  az azonnali elutasítástól. Mondtam nekik, hogy én se tudom pontosan mi vár majd ránk, de többen mesélték, hogy felejthetetlen élmény, van aki egyenesen az egyetlen kedvenc musicaljeként aposztrofálta a darabot. Meggyőző lehettem, mert igent mondtak. 

Mivel más időpontban vettem a jegyeket, (hiszen eredetileg csak én mentem volna el rá), megjutalmaztam magamat azzal, hogy az első sorba foglaltam.  Mostanában amúgy is ügyelek arra, hogy csakis olyan helyre veszek jegyet a lányokkal, ahonnan élvezhető a darab, ahonnan nyak nyújtogatás nélkül láthatunk. Régen mindig így volt de most már más minden... Egész más a színházi  élmény ha jó helyről látja az ember. 

Szóval én a jobb első sorból, a lányok pedig a bal második sorból várták az élő zenekaros musicalt. Mellettem egy aranyos nagymama ült a felnőtt lányával és aranyosan zsörtölődött, hogy milyen kevés hely van a lábunknak az első sorban, szinte hozzáér a színpadhoz és majd biztos leköpnek a színészek vagy ne adj isten ránk esnek. Egyébként tényleg szűkös a hely, de semmivel nem cseréltem volna el azt az élményt amiben ez által részesültem. Szinte eggyé váltam a darabbal, benne éreztem magamat én is. 

A szünetben aggódva kérdeztem a lányokat, hogy hogy tetszik nekik a darab. Ugyanazt érezték mint én. Hogy egyetlen pillanatra se zökkentek ki, hogy nem jutott eszükbe az órájukra pillantani, hogy minden dalt és verset áhítattal hallgattak, hogy a fiatal színész, aki  a főszerepet játszotta elképesztő tehetséges és akibe egy kicsit mindenki szerelmes lett. Hazafelé el is olvastuk mit kell tudni róla. Jenővári Miklós. Érdemes megjegyezni a nevét, mert még sokszor hallunk róla biztosan. 

Pont ennyi idősen váltam a musicalek rabjává én is. Abban az időben minden lány szerelmes volt Sasvári Sándorba és Homonyik Sándorba is. (Tényleg ő hová tűnt? ) Aztán hogy idősödtem egyre kevésbé tudtam rajongani ezért a műfajért. Egyetlen örök kedvenc maradt, a Jézus Krisztus szupersztár. (hamarosan újra látom, az első sorban mellettem ülő nénivel pont egyszerre :-)

Nem akarom elhinni, hogy egy egész blogbejegyzést szenteltem ennek a musicalnek, pedig aki ismer bennünket az tudja, hogy sokszor járunk színházba. Mégis mégis. Régen volt hatással rám ennyire darab. Lehet pont jó pillanatban láttam. Most éppen nem játsszák de biztosan újra előveszik. Veszek rá jegyet akkor is, vegyetek rá jegyet ti is!

Egyszer egy grafikusművész barátnőmmel egy olyan jelenetet rajzoltattam meg, ami valószínűleg a legtöbb, kamaszokat nevelő családban megesik. Merthogy szerintem másoknál is történt már olyan, amikor a szülők kitalálnak valami jó kis programot hétvégére, mire a telefonjukból fel-fel pillantó kamaszok lelkesedés helyett csak hümmögnek és a szájukat húzzák. Ilyenkor két eshetőség van. Vagy rájuk hagyjuk vagy a sarkunkra állunk és nem engedjük, hogy elrontsák amit olyan jól elterveztünk nekik (és persze magunknak) Ha jól csináljuk, a végén úgy érkezünk meg, hogy mindenki elégedett és nehezen, de csak kimondják a kamaszok is, hogy milyen klassz programot találtunk ki nekik és tényleg jó volt együtt. 

Tudom én (hogyne tudnám), hogy milyen nehéz olyan programmal előállni tinédzser korú gyerekek elé, amire azonnal felkapják a fejüket, felpattannak a kanapéról és extázisba jönnek…Egy közös wellness egy klassz hotelben, amihez még egy bowling pálya is tartozik ilyen. 

Három nap Dél-Baranya méltán híres üdülő városában, Harkányban egy olyan szállodában, ahová visszajáró vendégek vagyunk és amiről tudjuk, hogy csak a konyhája miatt is bármikor visszamennénk, elég csábítóan hangzott úgyhogy senkit nem kellett győzködni, hogy milyen jó kis hosszú hétvégénk lesz. 

A mindig nyugodt M6-on haladva tudtuk, hogy az alagutak után már nem olyan sokára, terepasztal szépségű táj vesz körül bennünket és nemsokára megérkezünk Harkányba. A Dráva Hotel bejáratánál az évszakhoz illő csodás dekoráció azonnal megállásra és fényképezésre csábított. Megszoktuk, hogy ott ügyelnek az ilyen részletekre. Minden alkalommal rácsodálkozunk a piros lábasos tálalásra, dekorációra az étteremben. Egyszerűen imádjuk. Ahogyan az ételek választékát is. A sok különlegesség mellett reggelinél a tejbegríz egyszerűen verhetetlen!!! Környezettudatos lányaim külön megjegyezték, hogy ugyan bőséges az ételválaszték, mégis úgy érzik pazarlás és túlzás- mentes. 

A Dráva Hotel mögött egy kis patakon átkelve a állatsimogatóhoz érkezhetünk, ahol tüneményes kis kecskék és persze nagyra nőtt társaik várják, hogy a recepción kapható zoo csemegével etessék őket a vendégek. Na is az a tevékenység, amit ki nem hagynának a lányok (de én se). Szeretnivaló kis jószágok, akikkel nem lehet betelni és akiknek a jelenléte szorosan kapcsolódik már a hotelhez. Azért a többi kis állatot is érdemes megnézni. mert olyan különlegességgel találkozhatunk, mint pl.a selyemtyúk. 

No de hogy visszakanyarodjak a kamasz szórakoztatása témához, a szoba elfoglalása után első dolgunk volt bowling pályát foglalni magunknak, mert sejtettük, hogy hétvégén más is szeretne ennek a sportnak hódolni. Úgy gondoltuk, hogy a pazar vacsora előtt gurítunk párat a Retro Bowling Bárban. És alig akartuk elhinni de  itt újra előjött a környezettudatosság. Később aztán megtudtuk, hogy a Dráva Hotel büszkén hirdeti, hogy a zero waste mozgalmak rájuk is nagy hatással vannak , így a bowling terem  több használt elemnek adott új életet, új értelmet. A pálya Budapestről, használt eszközként került hozzájuk, a  pályának otthont adó  épület pedig valamikor ifjúsági szálláshelyként üzemelt. A bútorok réges-régi hotel bútorok és a lámpák egy része is beleillett a koncepcióba, persze felújítva, szóval ez a modernül retro miliő nagyon tetszett mindkét korosztálynak, nevezetesen a lányoknak és nekem is.

Én az utazások idejére mindig próbálok egy kis kirándulást, könnyű túrát, esetleg biciklivel való teker(g)ést beiktatni (a Drávában lehet bérelni) , de sajnos ezt is leszavazták a gyerekek, méghozzá a wellness javára. Azt mondták, hogy az iskolai nyomást nekik nem aktívan, hanem passzívan kell kipihenniük. Pezsgőfürdő és szaunázás, majd újra lubickolás és újra szauna. Egyikük a gőzszaunára esküdött, a másikuknak csakis a finn szauna a menő, a harmadiknak pedig a rózsa illatú aroma szauna jött be nagyon, szóval tényleg mindenki boldog volt. Én azonban továbbra is kötöttem az ebet a karóhoz, hogy valami kis kiruccanás nagyon kell. Ok, hogy én korán reggel, már Harkány utcáin lődörögtem és megnéztem a termelői piacot, meg a gyönyörűen rendbehozott Zsigmondy parkot. Készítettem fotót a HARKÁNY felirat mellett és ittam egy kávét a helyi kis csehóban. Aztán ahogy mindig szoktam ha idegen városban vagyok, bementem a helyi Tourinform irodába, hogy tájékozódjak az aktuális programokról. Na ott olyan de olyan kedves, profi tájékoztatásban volt részem, hogy csak lestem, ráadásul egy olyan hölgytől aki az Emirates légi utaskísérőnek is beillett volna eleganciájával és egész kinézetével. 

A pompázatos vacsoránk közben újra előhoztam aztán a kéne valami icike-picike kulturális program azért lányok témát és láss csodát megszületett a megállapodás. Lehet, hogy az ínycsiklandó ételeknek volt köszönhető (nem győztük dicsérni a kínálatot és külön értékelni azt, hogy minden alkalommal valami halas étel is a fogások között volt) de megállapodtunk abban, hogy másnap a nem túl távoli kegyhelyre, Máriagyüdre megyünk ahol készíthetek egy ugyan olyan fotót, mint amilyet hét éve ugyanott. Azt, amin a lányok teljes egyetértésben, kézenfogva mennek fel a templomhoz vezető gyönyörű lépcsősoron. Ez az egyébként szakrális dolgok iránt kevésbé érdeklődő utazóknak is nagy élmény, van valami lélekemelő energia ott.

Persze ez sem ment simán, mert (nagy bánatomra)  nem voltak hajlandóak megfogni egymás kezét, mert az milyen már. Úgyhogy kompromisszumok árán de megszületett a kép és még egy csomó másik is. Sajnos a szépséges nevű Csodabogyó tanösvényre már nem tudtam rávenni őket de így is  örültem, hogy meghallgatták a helyhez kapcsolódó történeteket, tudnivalókat és még a nagymamának is vettünk egy picinyke kegytárgyat. 

Azért felírtam egy csomó dolgot, amit érdemes (lett volna) kipróbálni. Ez az amiért sokadszorra se tudjuk megunni Dél-Baranyát. Van köztük olyan látnivaló, ahol már jártunk a lányokkal (kamaszkoruk előtt) és olyan is amit felírtam magamnak vagy a kedves Tourinform-os kisasszony ajánlott figyelmembe. Ezekért (is) vissza kell mennünk a Dráva Hotelbe. 

Ki merem jelenteni, hogy mindhárom lányom elég ügyes a konyhában, de hármuk közül talán Noémit érdekli a cukrászat a leginkább. Idén nyáron egy hetet egy haladóknak indított főző táborban töltött, szóval tényleg érdekli ez a tevékenység. Egy időben "Piskóta királynőnek" hívtuk, mert olyan szép piskótákat dobott össze csak úgy, meg különleges alkalmakra is, hogy csak pislogtam. Ugyanakkor hiányzott egy profi útmutatás ahhoz, hogy a tortái olyan igazi cukrászdás kinézetűek legyenek. Elakadtunk. Milyen krém kerüljön bele, hogyan kell bevonni csokimázzal és főleg profin díszíteni?

Egy ideje nézegettem a lehetőségeket, hogy hol tudná Noémi magára szedni ezeket a plusz tudásokat, amikor megláttam, hogy kedvenc kerületi cukrászunk, Andi, -akinek a fejéből mindig kipattan valami klassz kezdeményezés-, kitalálta, hogy jelképes összegért amolyan "Öröm sütésre" invitálja követőit, barátait, régi- és új megrendelőit. Úgy emlékszem elég gyorsan beteltek a helyek, Andi ügyelt rá, hogy cukrászműhelyében kényelmesen tudjanak sütni a lelkes jelentkezők, ami felettébb szimpatikus volt nekem és ami miatt joggal feltételeztük azt, hogy nemcsak örömmel lehet sütni, hanem valóban tanulni is lesz alkalmuk a lelkes hobby sütőknek.

Nem volt kérdés, hogy lecsapjak az egyik helyre. Remek vakációzáró program lesz ez Noéminek-gondoltam magamban, ráadásul így teljesüljön minden kívánságunk. Igazi cukrászműhelyben, igazi cukrásztól tanulhatja meg azokat a fortélyokat, amiket annyira szeretett volna elsajátítani.

És hogy mi lett az eredmény? Szerintem egy ízlésesen díszített, isteni, magas csokis mascarponés torta, amit ha minden igaz, mostantól fogva bármelyikünk szülinapjára el tud készíteni Noémi. No és persze a szombat délelőtt megfizethetetlen része, a rengeteg cukrászati fogás, praktika, tudás.

Akinek pedig az egész köszönhető, az a kedves nevű Mézesgombolyag cukrászat tulajdonosa. Facebook oldalán ott sorakoznak az általa készített, szebbnél szebb torták fotói, aminek láttán elképedek milyen formatorta igényeket elégít ki Andi. De ez már művészet és a cukrászat egy újabb lépcsőfoka. Lehet, hogy Noémi egyszer ezt is megtanulja, bár az valószínűleg nem egy pár órás öröm sütés keretein belül történik meg. Úgy látom, rajta nem múlik, a lelkesedése megvan. Mi meg nem bánjuk, max a nadrágszíjunkon kell állítanunk...és hát attól tartok nem szorosabbra.