Eszterem tele kézzel sétál. Valami miatt csak akkor teljes a boldogsága, ha mindkét kezében szorongathat valami tárgyat, legyen az cipő, rongy, kanál sőt legtöbbször még a szájával is cipel valamit, aminek én nem annyira örülök, bár igen muris látvány. Az elkerülhetetlen esések ugyanis mégha ártalmatlanok is lennének, sokkal fájdalmasabbak, mert ugye a két keze , amivel kivédhetné az ütést, amit a padló mér rá- foglalt. Ő az én kis hörcsögöm, aki mindent szeretne megkaparintani. Noémi játékéra azonnal szemet vet még akkor is ha az ő kezében egy ugyanolyan már van. Az étellel is hasonló a kapcsolata. Kis kezében egy kiflivel, piskótával, almával nagyon sokáig elcsámcsog és egyáltalán..ő az, aki bármit szívesen megkóstol és meg is eszik. Fecsegősebb is Nonónál. Ja és szriptíztáncos hajlamai vannak. Este a pizsamáját szedi le magáról, nappal a cippzáras holmikat. A zoknikat már rég nem tűri magán és a takarótól is mérges lesz.
Noémi sértődékenyebb, rossz néven veszi ha valamit megtiltunk neki. Félek, ő megtanít majd rá, milyen az, amikor leveti magát a gyerek a földre és hisztizik és csak remélem, hogy Eszter nem utánozza majd. Egyre öntudatosabbak, akaratosabbak, önállóbbak, okosabbak, huncutabbak. Lassan másfél évesek, emlékszem Hannánál ekkortól ugrásszerű volt minden téren a fejlődés.
A hajuk is göndörödik, nő és hatalmas, rikító kék szemeikkel nekem olyanok, mint két, a Louvre valamelyik festményéről leugrott angyalka.