Hannának van egy szerepjátéka, amit tulajdonképpen akármeddig képes lenne játszani és csak azért hagyja abba mégis, mert én már nem bírom a saját szavaimat, intelmeimet hallgatni és egy idő után bármennyire is tanulságos és kedves saját magam kicsinyített mását látnom, hallanom..egyszerűen elfáradok. Még így is, van, hogy egy egész órán át tart a játék. Igen, a szerepcsere. Amikor Hanna Ágnes lesz, én Hanna, Zoltán meg marad Zoltán, csak éppen Hanna férje ugyebár. Mosolygok és büszke vagyok magamra, amikor az igazi Hanna szépen, türelmesen beszél velem és szégyellem magam, amikor valami miatt szídást kapok..persze nagyrészt az én szavaimmal. No de azért ilyenkor én is kihasználom a lehetőségeket és amikor az esti lefekvés szerepcserés epizódjához érek, arra gondolok, hogy most aztán visszaadom Hannának (azaz az anyukámnak) azt a sok ugráltatást, amit én szoktam kapni lányomtól. Vagyis az esti mese után még kérek egy másikat, aztán persze folyik az orrom, így zsepit kérek, majd amikor már bevackolta magát anyaHanna az ágyba, férje mellé, gyorsan szomjas leszek és pisilnem kell és még egy csomó mesélnivalóm lesz. Az én anyukám (még mindig Hanna) pedig türelmesen, szó nélkül kipattan az ágyból és teljesíti kívánságaimat és tudván, hogy ez játék, mégis kicsit elpirulok. ..Mondom, tanulságosak ezek a tükör játékok. Szembesítenek hibáimmal, erényeimmel. Köszi Hannám, hidd el sokat segítesz.