Nem tudom hogy csináltam de sikerült minden fontos dolgot a kézipoggyászba csomagolni, ami azért nem kis teljesítmény, tekintve, hogy nő vagyok és a" lehet, hogy még a bordó magas sarkúmra is szükség lesz" típusú pakolók közé tartozom vagy tartoztam már múlt időben. Mégis, az én ötletem volt és persze Zoltánnál hatalmas tetszést aratott, hogy annak érdekében, hogy gyorsan lebonyolítsuk az átszállásokat, és biztosan megérkezzenek csomagjaink, nem adunk fel semmit, hanem a kabin bőrönd és egy kézitáska tartalmára hagyatkozunk a nyolc napban. A döntés meghozatalában az is közrejátszott, hogy tudtuk, hogy Kubában ilyenkor 27-30 fok van, azaz a leglengébb öltözék a falatnyi ruhadarabok is elegendőek (minden deka számít), magunkon pedig a melegebb ruhadarabokat visszük. Aki ismer, tudja, hogy hivatalosan még légitársasági alkalmazott vagyok, vagyis a normál ár töredékéért utazhattunk, ami viszont azzal a rizikóval jár, hogy nem férünk fel a gépre. Minket hagynak utolsónak, és ha van szabad hely, csak akkor kapjuk meg a beszállókártyáinkat. Persze felfértünk rá és Zoltán azon kapta magát, hogy útban Madrid felé, a fedélzeti magazin programajánlóját olvasva, gondolatban már Hannával a Disney on Ice műsorát nézi. (Amikor ezeket a sorokat írom már meg is nézték az egyébként nem túl sok művészi értékkel bíró de kislányoknak annál inkább tetsző jégrevüt)
A búcsú a kicsiktől persze könnyesre sikerült de ezt ők már nem látták. Nehéz volt az elválás de az események gyors pergése, az utazás élményei segítettek abban, hogy ne gondoljak folyton a lányokra. Azért a taxiból még felhívtam szomszédunkat, aki történetesen általános orvos és ráadásul még nagyon kedves és segítőkész is, hogy ígérje meg, hogy ha valami baj van otthon, a kicsikkel történne valami, számíthatunk a szaktudására. Nevetve válaszolt, hogy persze és nyugodjak meg és kapcsoljak ki, mert ha ég a ház, ők akkor is ugrásra készek lesznek. Megnyugodtam. Még egyszer átfutott az agyamon, hogy mindent rendesen elmagyaráztam, kiírtam, felírtam, előkészítettem. Utolsó este még nyolc, aztán biztos ami biztos alapon 16 mesét rámondtam a diktafonomra Hannának, hogy ne kelljen nélkülöznie az anya hangon előadott meséket lefekvés előtt. (Mire hazaértünk kifogyott az elem belőle) Szóval egyvalamit elfelejtettem Kiment a fejemből, hogy megkérjem Zoltánt, hogy fújjon ki három tojást, mert az oviban ezt kérték, be kell vinni, gondolom tojásfestés céljából.
No nem baj. Az óvó nénik már úgyis tudják, hogy néha szórakozott vagyok. Legutóbb, amikor Hannát akartam bekapcsolni a babakocsiba, amíg a két kicsi szaladgált az ovi udvarán.
Sikerült elkalandoznom.
Madridban aztán a kézipoggyászainkkal futottunk egy nagyot, hogy elérjük az Air Europe Havannába tartó járatát. Közben a légitársasági alkalmazottak által olyan jól ismert izgalommal adtuk át open jegyeinket a jegykezelőnek, aki azért finoman tudtunkra adta, hogy nagyon úgy fest, hogy felférünk a járatukra és nem kell órákat várnunk a repülőtéren a következő havannai gépig. És valóban. Hamarosan egy Airbuson találtuk magunkat. Az út meglehetősen hosszúnak tűnt, főleg az olyanoknak, mint amilyen én vagyok, azaz csak nagy-nagy nehézségek árán tud elaludni széken de legalább nyugodt, turbulencia mentes. Igazán hálás vagyok az Air Europenak, hogy elvittek a hátukon de bizony nem lett a kedvenc légitársaságom, hogy csak egyet említsek, a 6 Euros pénzbeszedés miatt , amit a zenehallgatáshoz vagy filmnézéshez használatos fülhallgatókért mertek elkérni. Persze, hogy kifizeti a legtöbb utas, az olvasást és a házastárssal való beszélgetést is meg lehet unni még akkor is , ha furcsa volt, hogy félbeszakítások nélkül ki tudom fejteni véleményemet a világ nagy dolgairól. További nehezítő tényező volt, hogy mögöttünk egy kubai kisfiú szó szerint végigköhögte az utat, időnként öklendezéssel tarkítva. Azon kívül, hogy iszonyatosan sajnáltam, eszembe juttatta az otthonmaradt kislányaimat, és persze újra azért imádkoztam, hogy ne legyen beteg egyikük se, amíg mi a hasunkat süttetjük Kubában.
Innen folytatom.