"Na és beszélnek máááár?" kérdezte a minap Hanna ovijában egy anyuka. És nekem kedvem lett volna valami frappánsat visszaválaszolni, hogy persze, folyékonyan és zongoráznak is..de mégsem tettem pedig még mindig bosszant az, ha valaki azzal kérkedik, hogy egy éves kora előtt szaladt a gyereke vagy kinőtt az összes foga és persze egyáltalán nem viselte meg és egyébként kanállal és villával önállóan eszik no és hónapok óta csak pohárból iszik és két hetes kora óta átaludja az éjszakát- nahát a tiéd még nem? Nos volt idő, amikor az ilyen beszélgetések arra késztettek, hogy elolvassak pár szakkönyvet,hogy meggyőződjek arról, hogy vajon bennem van a hiba vagy a gyerekeimben, merthogy az enyémek még nem beszélnek csak a hangokat formálják és az szavak elejét mondják ki és persze mindent megértenek. Próbálgatják a kanállal való önálló evést, Noémi sokszor csak így fogadja el az ételt. Ilyenkor azért én fogom a kis kezét és a megfelelő irányba segítem. Rájött egyébként, hogy milyen jó móka az etetés, így Esztert is megkínála. Ha így haladunk lassan hátradőlhetek a székben.
Mai eszemmel viszont csak mosolygok a rivalizálás előbb említett típusán és türelmesen kivárom, hogy a kicsik szobatiszták legyenek és leszokjanak a cumiról. Szeretem a beszédfejlődésnek azt a szakaszát, amikor nagyon-nagyon vágynak kimondani egy szót és ahogy babanyelven karattyolnak egymással. Jut eszembe. Olvastam és hallottam is valahol, hogy az ikreknél kialakulhat az un. ikernyelv, azaz egy olyan speciális nyelv, ami egymás között tökéletesen működik, a többiek viszont egy kukkot sem értenek belőle. Remélem Hanna jelenléte segít majd inkább a normál nyelv irányába terelni őket.
Szeretem ahogy Noémi bármilyen dal vagy zene hallatán énekelni, dudorászni kezd és szeretem amikor Eszter táncra perdül és azt is ahogy utánozzák egymást.
Eszter verekedős. Vagyis csapkodós. Ütöget, paskolgat aztán persze simogat. Nem agresszívan, inkább figyelemfelkeltés és huncutkodás céljából. Szegény Hannám jól tűri de amikor fakockával teszi ugyanezt, elfogy a türelme. Ő is neveli ilyenkor hugicáit és ezért hálás vagyok neki.
Furcsa lehet, hogy mindenen osztoszkodniuk kell. Hiába van műanyag kismotor és babaautó ha mindkettőnek ugyanaz kell és ezért csatát is képesek vívni egymással. Csakhogy Noémi többnyire vesztesként kerül ki a csatából és megsértődik de úgy, ahogyan csak egy mesebeli hercegkisasszony képes. Elfordítja kis fejét és krokodilkönnyeket hullat. Aztán persze megvígasztalódik ha mással nem, azzal igen, hogy Eszter megunja a kiszemelt játékot és átadja Noéminek a terepet. Kismotorról jut estembe, hogy elveimmel ellentétben elővettem a sufniból és persze azonnal a kedvenc játék lett. Ha valaki el tudja nekem magyarázni, hogy miért pont ez a fröccsöntött, instabil játék a legkedvesebb majd minden kisgyereknek, megköszönöm. Tudom, hogy előbb utóbb elkerülhetetlen az esés és a horzsolás vele. Én speciel elég rosszul tűröm ha a gyerekem vérzik, nemigen vagyok a helyzet magaslatán ilyenkor, mert kezem lában remeg. Így aztán aggódósabb is vagyok, mint egy átlag mama. Azért képzeljetek el egy olyan helyzetet, amikor Noémi mászik fel a csúszdára vezető lépcsőn, Eszter pedig a kerítés alatt , a kezét dugja át az egyébként jámbor, szomszéd kutya szájába. Melyik után szaladjak?
Egyébiránt egész nap a kertben lennének, már korán reggel hozzák kis cipőjüket és sapkájukat, jelezve, hogy friss levegőre vágynak. Megyünk is amilyen gyakran csak tudunk. Viszont még előszeretettel használom a babkocsit, főleg ha Hannáért megyünk az oviba. A bejegyzés elején említett anyuka " Inkább sétálnának már ezek a gyerekek.." típusú megjegyzésére reagálva ugyanis elmondom, hogy bizony nem olyan egyszerű két kis örökmozgó, kíváncsi kislány kezét biztonságosan fogni és a keskeny járdán fegyelmezetten gyalogolni. De tudom, hogy majd ennek is eljön az ideje.