Még jó, hogy nem az utolsó pillanatban vettem észre. Eltűntek a vasárnapra szóló színházjegyek. Meg a jövő hétre szólóak is. Azon kívül, hogy igen drága mulatság csak úgy kidobni öt jegyet az ablakon, bosszantó, hogy az előre eltervezett, színházi eseményt, amit Hannával hármasban szándékoztunk eltölteni ,csak úgy egyszerűen egy "Sajnálom kislányom, anyukád elvesztette a jegyeket, nem tudunk menni" mondattal elintézzünk. Ráadásul bemutató- és nagyon ígéretes előadásról van szó. Első alkalommal fordult elő ilyen velem, pedig megfordult a kezemben néhány jegy életem során. Van egy faliújságunk a bejárati ajtó mellett, arra szoktam kitűzni a belépőket, emlékeztetőket. Nem tudom melyik az a pillanat, amikor tudatosult bennem, hogy már nem látom ott a jellegzetes kék fecniket. Megkérdeztem Zoltántól tud e valamit a jegyekről, ő meg nem tudott semmit így fogta a csavarhúzóját és egy mozdulattal leszerelte a fűtőtest burkolatát, hogy hátha mögé pottyantak be. De nem. Legalább portalanítottam a szerkezetet..De a jegyek nem lettek meg. Ráadásul a történtek miatt nem érzem magamat bűnösnek se.

Mégis nagyon örültem. Örültem annak, hogy a Centrál színházba szóltak a jegyek és nem mondjuk a Víg-be. Mert a Centrál Színház igazgatója Zoltánnal együtt jár a Common Purpose előadásokra, a Vígszínházé meg nem, így aztán elég jól ismeri őt férjem (és most már én is). Még a gyerekekkel is találkozott azon a bizonyos Andrássy úton megrendezett Színházi Évadnyitó Fesztiválon, ahol az ő standjuknál időztünk el nagyon hosszan, hiszen a jelmeztervező hölgy mesés kézműves foglalkozással bírta marasztalásra Hannát és a kicsiket.. Szóval felhívtam Júliát és elrebegtem neki bűnömet, azt, hogy biztosan emlékszik, hogy vettünk két előadásra összesen öt jegyet, amik rejtélyes módon eltűntek... És Juli segített. Kiderítette azt is melyik helyre szóltak a jegyek és kiállított egy biankó utalványt nekünk...



Most, hogy már túl vagyunk az előadáson, kijelenthetem, hogy iszonyatosan kár lett volna kihagynunk. Jelen pillanatban úgy érzem az utóbbi idő legjobb gyerekdarabja a Hang-villa titka.. Maga a téma is figyelemre méltó. Arról szól, hogy valaki ellopja a minket körülvevő hangokat, mert az erősen irritálja őt. Suzy a kislány és a Albert a kutyája viszont nem hagyja annyiban és megpróbálja visszaszerezni őket, annál is inkább, mert az ellopott hangok között kutyája ugatása is ott van. Nekem fontos, hogy szép legyen a díszlet. Nos erre sem lehetett panasz. Ráadásul a darab interaktívként volt beharangozva. A második felvonásban valóban bevonták a közönséget egy szavazós játékba. Pont akkor, amikor már talán kicsit elfáradtak páran. Egy kis aktiválás sosem árt. Ugyanakkor pont annyira volt interaktív, amitől még nem vált az egész egy anarchiává, egy kezelhetetlen ordibálássá. Tökéletesen kitalált forgatókönyv, zseniális ötletek és szenzációs színészek, akik közül megszavaztuk Hannával és Zoltánnal a gonosz Akusztikusz úrnak az aranyérmet.
Amikor pedig felcsendült az Éj királynő áriájából egy részlet, Hannával pajkosan egymásra nevettük és nem bírtuk magunkba fojtani a nevetést. Aki kicsit is ismer bennünket az tudja miért, aki meg nem, az kérdezze meg ha nagyon akarja tudni..
Zoltán szívesen befejezettnek tekintette volna a darabot annál a résznél, amikor a hőlégballonnal együtt eltűnt apuka visszatért a családjához, ám anyuka hangja torka helyett egy dobozba zárva várta sorsát.. Szerencsére visszaszerezték azt is és megnyugodtam, hogy nem marad néma.

A darabot melegen ajánlom mindenkinek, feltéve hogy hat éven felüli. Ennél fiatalabb gyereknek szerintem nem való, hiszen nekik akár még ijesztő is lehet a Akusztikusz úr látványa, gesztusa és néhány jelenet, ráadásul a történetből sem értenének meg mindent. A mostani előadáson akadt pár elvetemült szülő, aki kicsi gyereket cipelt magával a nyilvánvalóan nem nekik íródott darabra. A kicsik persze ki akartak menni,mocorogtak és időnként engem is zavartak. Azt kívántam bárcsak én is olyan varázserővel bírnék, mint Akusztikusz, mert bizony egy percig nem gondolkoztam volna és szemrebbenés nélkül elvettem volna a hangjukat a nyafizó kicsiknek és a biztonság kedvéért az anyukájuknak is, hogy egy időre ládikóba zárjam azokat.
Egyébként pedig az elvártnál talán kicsit jobban szimpatizáltam a gonosz hangrablóval, sőt egy csöppet még szerelmes is lettem belé, amit nem árultam el persze senkinek, főleg nem Hannának és ami talán megbocsátható egy három igencsak hangos lánnyal és egy igencsak hangos férjjel megáldott anyukától, mint amilyen én vagyok, hiszen igen gyakran temetem a tenyerembe az arcom ugyanazzal a mozdulattal, mint a hang rabló- egy kis nyugalomra, csendre áhítozva itt az otthonunkban.