Őszi szünet van. Tavaly még nem sokat jelentett nekünk, alig vettem észre, hogy tart csak abból jöttem rá, hogy az óvodában összevont csoporttal találták szembe magukat a lányok és feltűnt, hogy a reggeli forgalom is gyérebb, mint normális hétköznapokon. Idén persze már nagyon is tudom, hogy az őszi szünet nem más, mint egy hét lazítás iskolásnak és szülőknek egyaránt. Hogy nem kell hatkor kipattanni az ágyból, hogy nem forgolódom a gondolattól, hogy esetleg valami kimaradt Hanna táskájából, hogy nem szükséges az üzenőfüzetbe sebtiben beírni, hogy aznap hányra megyünk érte, és hogy punnyadhatunk reggel sokáig pizsamában a nappaliban, kávés és kakaós csészéket szorongatva. Bizony kihasználtuk a gyönyörű őszi napokat. Talán túl intenzíven is, hiszen a lányokkal az imént több percig törtük a fejünket, hogy felidézzük hol és merre jártunk közösen az elmúlt időszakban. Gyorsan le is írom, mert ha már most alig emlékszünk, pár hónap múlva végképp elfelejtenénk, azt pedig nem szeretném.



Még a Színházak Évadnyitó Fesztiválján, az Andrássy úton nyertünk két jegyet a Nemzeti Táncszínház Péter és a farkas című előadására. Amikor megtudtuk melyik darabra szól a jegy, szinte egyszerre sikítottunk fel örömünkben Hannával, hiszen tudom, hogy hozzá azért áll Prokofjev darabja nagyon közel, mert az óvodában gyakran hallgatták elalvás előtt, után, sőt talán még helyett is, nekem meg azért, mert bakelit lemezen hallgattam recsegősre úgy nyolc évesen. Hannáék egyébként ballagási ajándék gyanánt egy cd formájában is megkapták a kedves zenét.
Az előadás napján Zoltán felajánlotta, hogy elvisz bennünket a Várban lévő színházba, sőt gyorsan programot keresett a kicsiknek a közelben. Így esett, hogy amíg mi Péter és a farkast néztük tátott szájjal, ők egy közeli bábelőadásra ültek be. Ismét megállapítottam, hogy nehezen tudnék lemondani az ilyen program dömpingről, arról, hogy ha beütöm a keresőbe, hogy mai gyerekprogramok, akkor ne 125 jöjjön elő, hanem mondjuk egy vagy kettő.
A Táncszínház egyébként kitett magáért. Már a bejáratnál felállított töklámpások jelezték, hogy itt készül valami, ami a belépéskor kezünkbe nyomott tökös rétes láttán és kóstolása után nyilvánvalóvá vált. Itt bizony minden a Halloween jegyében zajlik... A ruhatárosok boszi kalapban vették el tőlünk a kabátokat. Az előadás kezdetéig egy ördög pantomimozott nekünk bámulatos ügyességgel és hajlékonysággal, egy csontváz pedig a balett rúdnak dőlve éppen lábemelést végzett...



A Bozsik Yvette koreográfia egyébként próbára tette időnként képzelőerőnket de szerencsére mindketten ismertük a történetet, így nem okozott gondot a történet értelmezése, a zene pedig így is úgyis megunhatatlan. A balett után aztán egy rögtönzött jelmezverseny következett, ami alatt én jelképesen vertem a fejemet a falba, hiszen nem néztem meg a honlapot és így nem is tudhattam, hogy akár jelmezben is végignézhettük volna Péter történetét. Pedig Hanna boszi jelmeze tarolt volna, előző nap Halloween partin voltunk és igen jól állt neki a gúnya, ráadásul azt a fésülködést is megúszta volna. Volt még közös tánc magyar népzenére és én arra gondoltam ott a nézőtéren, miközben kis Hannában gyönyörködtem, hogy hiába fülbemászó és táncra csalogató a görög, az ír vagy balkán népzene, a magyarnál jobb egyszerűen nincs (nekem).

Nagyjából egyszerre ért véget a két előadás, így Hannával csak elegánsan bepattantunk a ránk váró autóba és öten, egymás szavába vágva próbáltuk elmesélni élményeinket egészen hazáig.

Délután még átugrottunk Móniékhoz egy csoportos macska simogatásra, amit nagyon remélek, hogy kihevertek azóta az egyébként tündéri állatok és Móniék is, tekintettel arra, hogy meglehetősen eleven volt mind az öt lányunk. Feleresztettünk egy kívánság lámpást is, így aki aznap este Árpádföldön azonosíthatatlan repülő tárgyat vélt látni, azt megnyugtatom, hogy csak egy égő papírlampion volt.

Folyt köv.