Az úgy volt, hogy amikor a barátaink megérkeztek hozzánk és boldogan újságolták hogyan és hol fogják ünnepelni a házassági évfordulójukat, egyszeriben bevillant, hogy mintha nekünk is mostanában lenne a 11. évfordulónk, majd egyszerre csaptunk a homlokunkra, hogy egy nagy frászt lesz, éppen tegnap volt, azaz kár szépíteni a dolgot EGYSZERŰEN ELFELEDKEZTÜNK ERRŐL A NEVEZETES CSALÁDI ÉVFORDULÓRÓL, a 11-ről, pedig előtte azért nagy hangsúlyt fektettünk a megünneplésére, úm. tandembiciklizés, segway túra Budapest belvárosában és hasonló élmények.

Miután felocsúdtunk és a facebookos barátok is lelket öntöttek belénk olyan mondatokkal, hogy..

"Ez csak annyit jelenthet, hogy számotokra minden nap ünnep együtt.."

"... nincs szükségetek mesterségesen emlékeztetni magatokat arra, hogy milyen boldogok voltatok az esküvőtök napján mert azóta is boldogok vagytok együtt."

"... you're having too much fun to remember small details ;-)"

" ...na már.. semmi eytrem bungee jumping???!!! :-) ne mááááár!!!"

" Szerintem egy sikeres házasságot bármikor meg lehet ünnepelni. "

".... annyi programon voltatok együtt, hogy az egyiket tudjátok be házassági évfordulósnak:)ennyi!"


...úgy döntöttünk a Krakkói utunkat nevezzük ki az élmény ajándékunknak, mert hisz élmény volt a javából, ráadásul kettesben utaztunk el. Valóban annyira tömény volt a nyár, azon belül is az augusztus, hogy azt még csak-csak tudtam, hogy milyen hónapban járunk, de arról fogalmam sem volt hányadika van. Íme Krakkó a mi 11 éves házas szemünkkel.



Utazzunk el kettesben Krakkóba!- mondtam és mire észbe kaptam, Zoltán már a Trip Advisor-on nézte a szállásokat és a fapados légitársaságok ajánlatait elemezte. Az ölünkbe hullott ugyanis Zsuszi kolléganőnk kedves felajánlása, miszerint ő tényleg nagyon de nagyon szívesen vigyázna lányainkra pár napig. A lehetőségnek nálunk jobban csak a lányok örültek, mert pár nap nyaralás Zsuzsinál számukra több, mint ajándék és mitagadás mi hasonlóképpen éreztük a ránk szakadt gyerekmentes napokra gondolva. Komolyan úgy készülődtem, mintha a nászútunkra mentünk volna...

Életünklben először repültünk fapadossal, azon belül is a legelvetemültebb légitársasággal, a Ryanair-rel. A repülőtéren még volt időnk egy gyors csocsózásra a galérián, sőt még egy öt perces hát és fej masszázsra is. Csak ezután caplattunk el a beszálló kapuhoz, ahol az otthon, szigorúan A4-es lapra kinyomtatott beszállókártyának nevezett fecniket egy határozott tépéssel érvényesítettek, majd amikor meggyőződtek arról, hogy a kis kézipoggyász egyetlen centivel sem haladja meg a megengedettet, máris kisétálhattunk a betonra, ahol egymás mellé állított kordonok mutatták a helyes irányt és ahol még semmi nyoma nem volt a repülőnknek, ám az esőfelhők gyülekezni kezdtek. Mire leszállt a Ryanair és begurult nyolc lépésre tőlünk, az eső is eleredt. Ott álltunk a betonon a szakadó esőben és nevetve azt mondtuk ilyen nincs! Aztán rájöttünk, hogy de igen, hiszen a fapadosoknak egyetlen célja van, a lehető legkevesebb időt tölteni a földön, minden olyan szolgáltatást, ami sok pénzbe kerül ne (lépcső, utashíd, busz, catering stb) kiiktatni, mert csak így lehetséges, hogy ennyire alacsony áron adhassák jegyeiket. No persze számos módon kiszedhetnek további pénzeket az elővigyázatlan turista zsebéből, ám ha valaki figyelmesen elolvassa a tudnivalókat, akkor nem érheti meglepetés. Egyébként pedig kit érdekel, hogy nem adnak kávét a fedélzeten, hogy nem tudom hátrahajtani az ülésemet, hogy nem mindig kedves a személyzet és hogy sorsjegyet akarnak rádtukmálni útközben. Lényeg, hogy biztonságban és pontosan elvigyen egyik helyről a másikra és ezt megfizethető áron tegye.

Nos, mi percnyi pontossággal érkeztünk Krakkó II. János Pál pápáról elnevezett repülőterére. Annyira pontosan, hogy még nekünk kellett várni egy keveset a Pollera Hotel sofőrjére, akinek persze azonnal a jól ismert lengyel mondattal kedveskedtünk: „Polak, Wegier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki, oba zuchy, oba zwawi, niech im pan bóg blogoslawi!”, azaz: „Lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát, vitéz, s bátor mindkettője, áldás szálljon mindkettőre!”



Ezt a mondást egyébként gyakran elsütöttük és mindig nagyon értékelték és mosolyt csalt minden lengyel arcára, ám ennélkül is hiper kedvesek voltak velünk és érződött, hogy szeretik arrafelé a magyarokat és tisztában vannak közös történelmünk epizódjaival is.
A szállásunk egy igazi kis romantikus, száz évesnél is idősebb ékszerdoboz volt, olyan amelyiknek csodás falépcsője nyikorog és színes ólomüveg kép mellett elhaladva arra vágyunk, hogy a falak mesélni kezdjenek a régmúlt időkről. A kis hotel verhetetlenül jó helyen, pár lépésre a fő értől található és a recepciós amolyan régimódian és már-már zavarbaejtően mindig feláll ha elhaladsz a pultja előtt.
Ledobtuk csekélyke csomagjainkat és máris belevetettük magunkat a nyüzsgő éjszakai életbe, amelyik csak hajnalban csendesedett el. Azonnal egy helyi specialitást, a sztrapacskához hasonlító plackit vettünk és azt falatozva figyeltük a világ egyik legszebb terének tartott, a II. Világháború pusztításait megúszó Krakkói főtérnek, a Rynek-nek a forgatagát.



Másnap reggel bevásároltunk pár darabot az édeskés kenyértésztából készült precelből, amelyet gurulós kis bódékból árulnak minden utcasarkon, mert nagy út elé néztünk. Úgy döntöttünk biciklivel fedezzük fel a várost. Még itthon lefoglaltuk a Cool Tour biciklis városnéző túrájára két helyet. A lehető legjobb döntés volt! Profi idegenvezetőnk sosem mulasztotta el a magyar vonatkozású tudnivalókat elmesélni nekünk (pedig csak mi voltunk magyarok a csapatból) és az eredetileg négy órásra tervezett túra, egy órával hosszabbra sikeredett, amit senki nem bánt, pedig időnként szemerkélt az eső. Végtelenül élveztük a város felfedezésének ezt a módját és borzasztóan sajnáltuk azokat, akik biciklis városnézés helyett valamelyik villanyautóba pattantak be és a magnóból szóló idegenvezetéssel kellett beérniük.




A nagyi étterme nevű kis kifőzdében ettünk szinte mindig, mert tényleg olyan a miliő és az étel is, mintha valami rokon lengyel nagyinál vendégeskednénk. A céklaleves ízétől mejnem elaléltam, annyira de annyira finom volt.



Persze gyalog is bejártuk a legnevezetesebb helyeket, volt időnk leülni egy kávéra vagy éppen egy krémesre, vagy a Posztócsarnok árusainak kínálatát nézegetni, ami leginkább a borostyánból készült ékszereket tette ki. A Szent Mária székesegyház valóban lélegzetelállítóan szép belül. Minden órában harsonaszó jelzi, hogy tiszta a levegő, nem közelít a város felé ellenség. Komolyan. Ez a szokás megmaradt a tatár támadás óta és a mai napig egy ember fújja meg harsonáját mielőtt körülnéz a templom tornyából. Láttuk. Tényleg nem magnóról megy. Érdekes- , mint megtudtuk apáról fiúra szálló mesterség mindenesetre.

Elsétáltunk a Wawelbe is, láttuk II. János Pál Pápa krakkói otthonát, ahová minig hazatért és az ablakot, ahonnan a hívekkel közvetlen stílusban beszélt. Persze villamossal is utaztunk, kinéztünk egy jó hosszú vonalat és azzal mentünk keresztül kasul a vásosban. Kötelező megálló Schindler gyára, ahol a Spielberg filmet forgatták, ám mi nem mentünk be.


A lelkem, a szívem tiltakozott az eszem viszont nagyonis azt mondta, hogy fontos látni saját szememmel Auschwich-ot és Birkenaut, a két leghírhedtebb haláltábort. Féltem tőle, tartottam attól,hogy mélabússá teszi majd a napjaimat, pedig feltöltődni szöktünk el otthonról...
Zoltán viszonylag hamar meggyőzött, hogy bűn lenne kihagyni ha már egyszer ott vagyunk és ezen a "látnivalón" iganis túl kell esnie minden felnőttnek. Másnap egy kényelmes kis busz haladt a lengyel nevén kevésbé ismert Oswiecim nevű település felé. Menet közben egy dokumentumfilmet vetítettek le, azt amelyiket egy orosz kiskatona készített, amikor rátaláltak a helyre, hogy aztán felszabadítsák és kimenekítsék a túlélőket. Többször összerezzentem a gondolattól, hogy hamarosan ott fogok sétálni, ahol ezek a borzalmak történtek..



Meglepett a zsúfolásig megtelt parkoló látványa és megnyugtatólag is hatott rám a sok száz ember, akik hozzánk hasonlóan azért érkeztek, hogy a XX. század egyik legmegmagyarázhatatlan borzalmának helyszínén folyamatosan feltegye magának a kérdést, hogy "Miért? "
Az emlékközontnak saját idegenvezetői vannak, profi fejhallgatós hangosítással, hogy ne zavarják egymást a csoportok. Beáta tényszerűen, részletesen mesélt a helyszíneken. Minden olyan békés, nyugodt és steril volt, hogy akkor és ott nem viselt meg különösen a látvány. Beáta többször megemlítette, hogy a magyarok túlteljesítettek a deportálásban, alig tudták fogadni a vidékről összeszedett és vagonokba préselt zsidókat.... Mélyen felkavaró élmény volt, ám akkor és ott sodródtunk a tények, adatok, helyszínek, látottak között és bizony csak napokkal később jutott eszünkbe a sok szörnyűség. És igen. Most már én is azt mondom,hogy aki Krakkóban jár, annak látnia kell.

Kimerülten érkeztünk vissza a városba és mindketten úgy éreztük aludnunk kell egyet ahhoz, hogy újra belevessük magunkat Krakkó gyönyörűszép városába.
Késő estig csatangoltunk, néztük a nyüzsgő teret.

Képeslapot is írtam a lányoknak. Valami olyasmi állt benne, hogy Krakkó meseszép város ugyan de olyan kisgyerekeknek, mint amilyenek a mieink is, unalmas és fárasztó lenne. Tökéletes választás volt hát a részünkről, hogy ezt Lengyelország eme ékszerdobozát fedeztük fel csak kettesben.