Kezdhetném olyan közhelyekkel, hogy el sem hiszem, hogy így elszaladt az idő és jaj mennyire gyorsan nőnek ikerlányaink és megállítanám az időt legszívesebben, de nem teszem, mert én csak egyszerűen büszke vagyok arra, hogy ilyen szépen cseperednek, hogy egyre okosabbak, értelmesebbek, ügyesebbek. Szerettem az öt éves korukat és szeretni fogom a hatodikat is. A nagy napra megtanulták Milne versét és sokszor elmondják nekem:

Egyesztendős voltam,
épphogy elindultam.
Aztán kettő lettem,
épp, hogy megszülettem.
Hároméves lettem,
én voltam? Nem értem.
Négyesztendős múltam,
s nem volt semmi múltam.
Évem száma öt lett,
nem volt bennem ötlet.
De most, hatéves vagyok,
és okos vagyok nagyon, nagyon,
így azt hiszem, ezt a kort már
soha-soha el nem hagyom!

No ezen aztán mindig rendesen meghatódom...

Nagycsoportos óvodások, akiknek jövő ilyenkorra az iskolapadban a helyük. Nagyon várták a szülinapjukat idén is. Minden este el kellett mondani, hogy még hányat kell aludni a nagy napig. Mutattuk a naptáron is. Közben érkeztek a kívánságok, amelyek közül nekem speciel a legnagyobb fejtörést a saját készítésű tortára benyújtot igény okozta. Aztán persze közönség segítséggel megbírkóztam ezzel a feladattal is, ráadásul nagy sikere volt pedig a tortasütés nem az én műfajom.

A meghívókat persze most is együtt és tőlem szokatlan módon, abszolute időben készítettük el a lányokkal. Törlőkendő gurigáját festettük be akrillal, ezt pöttyöztük be fülpucoló pálcika segítségével. Azért kellett a hosszabb gurigához folyamodnunk, mert csak így tudtuk elrejteni benne a feltekert gipszkorszakos meghívókat és egy-egy piciny gipszfigurát, a lányoknak kis muffint, a fiúknak pedig autót. Miután ezeket gondosan elrejtettük a hengerekbe, piros raffiával átkötöztük őket. Igazán helyesek lettek szerintem és a lányok nagyon nagyon büszkén adták át a gyerekeknek a szokatlan formátumú szülinapi meghívójukat.



Ezután girlandot készítettem, de ezt már egyedül. Egy csomag nagyon bulis szalvétát áldoztam fel a cél érdekében és még némi szabadidőmet, merthogy egy ideig eltartott, míg a szalvétákat a hajtásnál elvágtam, majd a kapott négyzetekből háromszögeket gyártottam. Ezek kerültek fel egy spárgára és mondhatom, hogy pont úgy nézett ki, mint a drága party kellékes girland, arról nem beszélve, hogy a lányok felváltva mondogatták, hogy nekik van a legjobb anyukájuk a világon...



Aztán, hogy ne okozzak csalódást nekik, meg kellett ígérnem, hogy én készítem a tortát, ugyanis közölték, hogy csakis saját készítésű tortán hajlandóak elfújni a gyertyáikat. Elég otthonosan mozgok a konyhában, de, mint írtam a torta nem az én műfajom. Nem szégyeltem tanácsot kérni, így aztán a sok recept közül alig győztem kiválasztani a sütés nélküli almás, vanília pudingos, babapiskótás, tejszínhabos tortát és a másikat a mascarponés, csokis piskótásat. Örültem, mert Noémi pont ezeket az összetevőket sorolta fel, amikor benyújtotta tortaigényét és Eszter is elégedett volt a beígért ízekkel én meg rájöttem, hogy tudok piskótát sütni.

Reggel tejszínhabos kakaóval, valamint az ünnepeltekről készült fotó válogatás girlanddal vártam Esztert és Noémit (meg persze a többieket) a konyhában. A tejszínhab aztán szépen mindent beborított, mert a kölcsön szifont nem lehetett megfékezni. Már nem emlékszem, hogy mérgelődtünk vagy nevettünk...



Hanna egyébként meglepett mindenkit saját készítésű ajándékával. Egy-egy fél szívecske medált gyártott papírból, amelyet felfűzött egy fonalszálra. Az ikrek nyakába tette, akik aztán boldogan összeillesztették a két felet, hogy egy legyen. Komolyan meghatott legnagyobb gyerekem figyelmessége, kedvessége. Mivel a papír nem túl tartós anyag medálhoz, megbeszéltem vele, hogy ha van kedve, a szíveket valami másból újra elkészítheti és ehhez én SZÍV-esen asszisztálok.


A buli természetesen a Gipszkorszak Játszóházban tartottuk. Nagyon örültek, hogy végre nem más gyerekeknek szervezzük a zsúrt, hanem nekik. Igyekeztem a házibuli és a máshol tartott buli elemeit ötvözni, így aztán saját kezembe vettem az irányítást. Készültem játékokkal, amelyenek csak a töredékére volt szükség, így egy részét elraktároztam Hanna szülinapjára decemberre. A gipszfestés után lejátszottuk azért a jelmezes-beöltözős játékot, készült csoportkép, majd megérkezett a bohóc, mert a kicsik számon tartották, hogy Hanna bulijának fénypontja egy bűvész volt, hát akkor légyszíves ők is hagy hívjanak meg a színpadra sztárvendéget. Így esett a választás az általam igen sokra tartott és rendkívül tehetséges, cseppet sem erőltetett Tomi bohócra, akihez volt már párszor szerencsénk és még sohasem okozott csalódást senkinek.
A bohóc jól elszórakoztatta a csillámtetkós gyerekeket és az érdeklődő felnőtteket, majd amikor lejárt a műsorideje, ahelyett, hogy elment volna, a tortavárás közben is segédkezett és aktívan közreműködött a jókedv kerekítésben.




A torták, mint említettem osztatlan sikert alkottak, bár külalakban azért van mit fejlődni és még mindig nem értem, hogy a lányoknak miért nem lett volna jó a profi cukrászdai csoda valamelyike, pedig azok sokkal mutatósabbak. Az tény,hogy nem kaptam volna azokért ennyi puszit, ölelést. Móni most sem hazudtolta meg magát. Egy hatalmas tálcányi saját készítésű, friss, langymeleg kakaóscsigával állított be. Mondanom se kell, megrohamozták őt és a kis zászlócskákkal díszített tekercseket. A nap egyik fénypontja volt, kijelenthetem.


Az ajándékozást szokás szerint játékosan bonyolítottuk le, mert nem bírom, amikor a buli elején a nagy forgatag közepén csak úgy odadobják a vendégek az ünnepeltnek, akinek persze nincs alkalma kibontani, megköszönni rendesen. Mi meg szoktuk kérni, hogy egy kijelölt helyre tegyék le a csomagokat és majd ha itt az ideje, adják át a színpadon lévő nagy fotelben ülő het éveseknek. Több módja is van ennek. A kisebbeknél még működik a tapogatós, azaz bekötött szemmel ki kell tapogatni éppen ki áll előttük és ha ez sikerül jöhetnek a puszik és a köszönömök. Lehet hangelváltoztatással is vagy ha erre a helyszín alkalmas csak egy kis testrész (kar, láb) megmutatásával kitalálni ki az éppen soros ajándékozó. Szeretik még azt is, amikor jellemezni kell azt, aki előttük áll. Milyen színű ruhában van, milyen a haja, alkata, ciője stb. Ha kitalálták, jöhet megérdemlik az ajándékot. Persze sok nevetéssel zajlik le egy ilyen ajándékosztás.

Akinek még volt ereje vagy kedve, az kitölthette az elmaradhatatlan " Ki tud többet az ikrekről? " TOTÓt. Mondanom se kell, majdnem mindenkinek volt kedve, pedig a buli hivatalosan már véget ért addigra. Naná, hiszen volt tétje. Kis gipszfigurákat lehetett nyerni vele. Mivel főleg ovisokból állt a vendégsereg, úgy játszottuk le, hogy két fős csapatokat kellett alkotni, amelyek közül legalább az egyiknek írástudónak kellett lennie. Egyébként ezt is a kicsik kérték és úgy érzem jó sok szülinapjukat kíséri majd végig ez a kis játék, amelynek ők a főszereplői. A kérdések feltevésekor szembesültemmegint azzal,hogy egy év alatt mennyi változáson mentek keresztül. Noéminek kiesett már két foga, vízbiztosak lettek, azaz úszógumi és karúszó nélkül is pancsolhatnak a 150 cm-es vízben, Noémi remekül, Eszti még kissé bizonytalanul gökorcsolyázik az anyukámtól kapott szülinapi ajándékban. Volt pár vicces kérdés is, pl hogy szólítanak engem (anya fényes csillag) vagy éppen Hannát (nem, nem drága nővérkénknek sajnos, csak úgy egyszerűen és hangosan Hannának) és mitől fél Eszter nagyon (darázstól).





A buli végére minden kis alkotás becsomagolva várta gazdáját. Noémi és Eszter erre a napra már jó előre kinézte mit szeretnének festeni. És tudom, hogy nagyon gyakolottak, ügyesek, precízek, hogy szépen festenek tényleg, hiszen elég sokat művelik ezt a tevékenységet, de engem is meglepett a végeredmény. Két hat éves virágszálam két gyönyörűséges, óriási tulipánt festett. Nem egyformát, hiszen ők sem egyformák, csak éppen ikrek vagy ha jobban tetszik egyidős, hat éves testvérek.



Isten éltessen sokáig benneteket kis csodáink!


A fotózást ezúttal egy lelkes amatőr anyukára bíztam. Remélem hamarosan elkészül a montázsokkal és feltehetem ide a legjobbakat.

Girland és meghívó ötlet: Kifli és levendula

Az úgy volt, hogy amikor a barátaink megérkeztek hozzánk és boldogan újságolták hogyan és hol fogják ünnepelni a házassági évfordulójukat, egyszeriben bevillant, hogy mintha nekünk is mostanában lenne a 11. évfordulónk, majd egyszerre csaptunk a homlokunkra, hogy egy nagy frászt lesz, éppen tegnap volt, azaz kár szépíteni a dolgot EGYSZERŰEN ELFELEDKEZTÜNK ERRŐL A NEVEZETES CSALÁDI ÉVFORDULÓRÓL, a 11-ről, pedig előtte azért nagy hangsúlyt fektettünk a megünneplésére, úm. tandembiciklizés, segway túra Budapest belvárosában és hasonló élmények.

Miután felocsúdtunk és a facebookos barátok is lelket öntöttek belénk olyan mondatokkal, hogy..

"Ez csak annyit jelenthet, hogy számotokra minden nap ünnep együtt.."

"... nincs szükségetek mesterségesen emlékeztetni magatokat arra, hogy milyen boldogok voltatok az esküvőtök napján mert azóta is boldogok vagytok együtt."

"... you're having too much fun to remember small details ;-)"

" ...na már.. semmi eytrem bungee jumping???!!! :-) ne mááááár!!!"

" Szerintem egy sikeres házasságot bármikor meg lehet ünnepelni. "

".... annyi programon voltatok együtt, hogy az egyiket tudjátok be házassági évfordulósnak:)ennyi!"


...úgy döntöttünk a Krakkói utunkat nevezzük ki az élmény ajándékunknak, mert hisz élmény volt a javából, ráadásul kettesben utaztunk el. Valóban annyira tömény volt a nyár, azon belül is az augusztus, hogy azt még csak-csak tudtam, hogy milyen hónapban járunk, de arról fogalmam sem volt hányadika van. Íme Krakkó a mi 11 éves házas szemünkkel.



Utazzunk el kettesben Krakkóba!- mondtam és mire észbe kaptam, Zoltán már a Trip Advisor-on nézte a szállásokat és a fapados légitársaságok ajánlatait elemezte. Az ölünkbe hullott ugyanis Zsuszi kolléganőnk kedves felajánlása, miszerint ő tényleg nagyon de nagyon szívesen vigyázna lányainkra pár napig. A lehetőségnek nálunk jobban csak a lányok örültek, mert pár nap nyaralás Zsuzsinál számukra több, mint ajándék és mitagadás mi hasonlóképpen éreztük a ránk szakadt gyerekmentes napokra gondolva. Komolyan úgy készülődtem, mintha a nászútunkra mentünk volna...

Életünklben először repültünk fapadossal, azon belül is a legelvetemültebb légitársasággal, a Ryanair-rel. A repülőtéren még volt időnk egy gyors csocsózásra a galérián, sőt még egy öt perces hát és fej masszázsra is. Csak ezután caplattunk el a beszálló kapuhoz, ahol az otthon, szigorúan A4-es lapra kinyomtatott beszállókártyának nevezett fecniket egy határozott tépéssel érvényesítettek, majd amikor meggyőződtek arról, hogy a kis kézipoggyász egyetlen centivel sem haladja meg a megengedettet, máris kisétálhattunk a betonra, ahol egymás mellé állított kordonok mutatták a helyes irányt és ahol még semmi nyoma nem volt a repülőnknek, ám az esőfelhők gyülekezni kezdtek. Mire leszállt a Ryanair és begurult nyolc lépésre tőlünk, az eső is eleredt. Ott álltunk a betonon a szakadó esőben és nevetve azt mondtuk ilyen nincs! Aztán rájöttünk, hogy de igen, hiszen a fapadosoknak egyetlen célja van, a lehető legkevesebb időt tölteni a földön, minden olyan szolgáltatást, ami sok pénzbe kerül ne (lépcső, utashíd, busz, catering stb) kiiktatni, mert csak így lehetséges, hogy ennyire alacsony áron adhassák jegyeiket. No persze számos módon kiszedhetnek további pénzeket az elővigyázatlan turista zsebéből, ám ha valaki figyelmesen elolvassa a tudnivalókat, akkor nem érheti meglepetés. Egyébként pedig kit érdekel, hogy nem adnak kávét a fedélzeten, hogy nem tudom hátrahajtani az ülésemet, hogy nem mindig kedves a személyzet és hogy sorsjegyet akarnak rádtukmálni útközben. Lényeg, hogy biztonságban és pontosan elvigyen egyik helyről a másikra és ezt megfizethető áron tegye.

Nos, mi percnyi pontossággal érkeztünk Krakkó II. János Pál pápáról elnevezett repülőterére. Annyira pontosan, hogy még nekünk kellett várni egy keveset a Pollera Hotel sofőrjére, akinek persze azonnal a jól ismert lengyel mondattal kedveskedtünk: „Polak, Wegier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki, oba zuchy, oba zwawi, niech im pan bóg blogoslawi!”, azaz: „Lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát, vitéz, s bátor mindkettője, áldás szálljon mindkettőre!”



Ezt a mondást egyébként gyakran elsütöttük és mindig nagyon értékelték és mosolyt csalt minden lengyel arcára, ám ennélkül is hiper kedvesek voltak velünk és érződött, hogy szeretik arrafelé a magyarokat és tisztában vannak közös történelmünk epizódjaival is.
A szállásunk egy igazi kis romantikus, száz évesnél is idősebb ékszerdoboz volt, olyan amelyiknek csodás falépcsője nyikorog és színes ólomüveg kép mellett elhaladva arra vágyunk, hogy a falak mesélni kezdjenek a régmúlt időkről. A kis hotel verhetetlenül jó helyen, pár lépésre a fő értől található és a recepciós amolyan régimódian és már-már zavarbaejtően mindig feláll ha elhaladsz a pultja előtt.
Ledobtuk csekélyke csomagjainkat és máris belevetettük magunkat a nyüzsgő éjszakai életbe, amelyik csak hajnalban csendesedett el. Azonnal egy helyi specialitást, a sztrapacskához hasonlító plackit vettünk és azt falatozva figyeltük a világ egyik legszebb terének tartott, a II. Világháború pusztításait megúszó Krakkói főtérnek, a Rynek-nek a forgatagát.



Másnap reggel bevásároltunk pár darabot az édeskés kenyértésztából készült precelből, amelyet gurulós kis bódékból árulnak minden utcasarkon, mert nagy út elé néztünk. Úgy döntöttünk biciklivel fedezzük fel a várost. Még itthon lefoglaltuk a Cool Tour biciklis városnéző túrájára két helyet. A lehető legjobb döntés volt! Profi idegenvezetőnk sosem mulasztotta el a magyar vonatkozású tudnivalókat elmesélni nekünk (pedig csak mi voltunk magyarok a csapatból) és az eredetileg négy órásra tervezett túra, egy órával hosszabbra sikeredett, amit senki nem bánt, pedig időnként szemerkélt az eső. Végtelenül élveztük a város felfedezésének ezt a módját és borzasztóan sajnáltuk azokat, akik biciklis városnézés helyett valamelyik villanyautóba pattantak be és a magnóból szóló idegenvezetéssel kellett beérniük.




A nagyi étterme nevű kis kifőzdében ettünk szinte mindig, mert tényleg olyan a miliő és az étel is, mintha valami rokon lengyel nagyinál vendégeskednénk. A céklaleves ízétől mejnem elaléltam, annyira de annyira finom volt.



Persze gyalog is bejártuk a legnevezetesebb helyeket, volt időnk leülni egy kávéra vagy éppen egy krémesre, vagy a Posztócsarnok árusainak kínálatát nézegetni, ami leginkább a borostyánból készült ékszereket tette ki. A Szent Mária székesegyház valóban lélegzetelállítóan szép belül. Minden órában harsonaszó jelzi, hogy tiszta a levegő, nem közelít a város felé ellenség. Komolyan. Ez a szokás megmaradt a tatár támadás óta és a mai napig egy ember fújja meg harsonáját mielőtt körülnéz a templom tornyából. Láttuk. Tényleg nem magnóról megy. Érdekes- , mint megtudtuk apáról fiúra szálló mesterség mindenesetre.

Elsétáltunk a Wawelbe is, láttuk II. János Pál Pápa krakkói otthonát, ahová minig hazatért és az ablakot, ahonnan a hívekkel közvetlen stílusban beszélt. Persze villamossal is utaztunk, kinéztünk egy jó hosszú vonalat és azzal mentünk keresztül kasul a vásosban. Kötelező megálló Schindler gyára, ahol a Spielberg filmet forgatták, ám mi nem mentünk be.


A lelkem, a szívem tiltakozott az eszem viszont nagyonis azt mondta, hogy fontos látni saját szememmel Auschwich-ot és Birkenaut, a két leghírhedtebb haláltábort. Féltem tőle, tartottam attól,hogy mélabússá teszi majd a napjaimat, pedig feltöltődni szöktünk el otthonról...
Zoltán viszonylag hamar meggyőzött, hogy bűn lenne kihagyni ha már egyszer ott vagyunk és ezen a "látnivalón" iganis túl kell esnie minden felnőttnek. Másnap egy kényelmes kis busz haladt a lengyel nevén kevésbé ismert Oswiecim nevű település felé. Menet közben egy dokumentumfilmet vetítettek le, azt amelyiket egy orosz kiskatona készített, amikor rátaláltak a helyre, hogy aztán felszabadítsák és kimenekítsék a túlélőket. Többször összerezzentem a gondolattól, hogy hamarosan ott fogok sétálni, ahol ezek a borzalmak történtek..



Meglepett a zsúfolásig megtelt parkoló látványa és megnyugtatólag is hatott rám a sok száz ember, akik hozzánk hasonlóan azért érkeztek, hogy a XX. század egyik legmegmagyarázhatatlan borzalmának helyszínén folyamatosan feltegye magának a kérdést, hogy "Miért? "
Az emlékközontnak saját idegenvezetői vannak, profi fejhallgatós hangosítással, hogy ne zavarják egymást a csoportok. Beáta tényszerűen, részletesen mesélt a helyszíneken. Minden olyan békés, nyugodt és steril volt, hogy akkor és ott nem viselt meg különösen a látvány. Beáta többször megemlítette, hogy a magyarok túlteljesítettek a deportálásban, alig tudták fogadni a vidékről összeszedett és vagonokba préselt zsidókat.... Mélyen felkavaró élmény volt, ám akkor és ott sodródtunk a tények, adatok, helyszínek, látottak között és bizony csak napokkal később jutott eszünkbe a sok szörnyűség. És igen. Most már én is azt mondom,hogy aki Krakkóban jár, annak látnia kell.

Kimerülten érkeztünk vissza a városba és mindketten úgy éreztük aludnunk kell egyet ahhoz, hogy újra belevessük magunkat Krakkó gyönyörűszép városába.
Késő estig csatangoltunk, néztük a nyüzsgő teret.

Képeslapot is írtam a lányoknak. Valami olyasmi állt benne, hogy Krakkó meseszép város ugyan de olyan kisgyerekeknek, mint amilyenek a mieink is, unalmas és fárasztó lenne. Tökéletes választás volt hát a részünkről, hogy ezt Lengyelország eme ékszerdobozát fedeztük fel csak kettesben.

Ezt mondogatta Noémi két hüppögés között. Vigasztalhatatlan volt.

Még valamikor májusban, de mindenképpen középső csoportban kiesett Noémi első tejfoga. Az eset előzménye az volt, hogy egyik kedves ovis társa (aki szerencsére szeptembertől valamelyik iskola padját koptatja az ovis játszószőnyeg helyett), arra vette rá Noémit, hogy a csúszdán úgy másszon fel, hogy nem a kezeit használja kapaszkodásra, hanem a fogait. Egy kötelet eresztett le, majd úgy, mint valami cirkuszi mutatványban, arra kellett ráharapnia teljesítményorientált lányomnak és úgy felhúznia magát. Valahogy így magyarázta az óvó néni, aki ugyan nem volt tanúja az esetnek de megállapította, hogy Noémi alsó foga erősen mozogni kezdett, noha korábban masszívan az ínyébe volt ágyazva. Kétségtelen, hogy a különös mutatvány felgyorsította a folyamatot, én pedig aggódni kezdtem, hogy ez a mesterséges gyorsítás nem okoz -e problémát majd a későbbiekben. Csak akkor nyugodtam meg, amikor pár nappal később megjelent az új fogacska, szépen növekedni kezdett. A fogtündér is járt nála, ahogyan kell, Eszterke lelkét pedig kicsit ápolni kellett, hogy ne aggódjon, semmivel nincs elkésve és ez nem verseny kettőjük között, neki is pont 20 tejfoga van, ami előbb utóbb kipottyan.
Hannát is nyugtatgatnom kellett, mert ő meg azért puffogott, hogy bezzeg neki csak első osztályos kora legvégén esett ki az első tejfoga és hogy lehet, hogy a húgának meg ennyivel előbb. Elmagyaráztuk, hogy valószínűleg ha nem harap kötélre, még nem esett volna ki és különben is értsék már meg, hogy nem hajszálpontosan egyszerre fejlődnek, attól, hogy testvérek nem egyszerre kezdtek mászni, felállni majd járni...

(Azóta újra elővettem a nagysikerű "Testvérek féltékenység nélkül" című könyvet és minden nap olvasok belőle, magamnak persze, hogy kezelni tudjam ezt a folytonos versengést, rivalizálást, mert persze én azt szeretném ha örülnének majd egymás sikereinek még ha az ebben az esetben csak egy fogkiesést jelent..)




Mire megnyugodtak a kedélyek, Noémi második foga is elkezdet mozogni, pedig semmilyen köteles produkciót nem követett el és nem nyitott ki semmit a fogával. Egyre jobban lötyögött, mígnem a Morzsa Tábor idején a Dunaparton, ott Szentendrén kiesett, majd nem sokkal később el is veszett. Kimondhatatlanul bánatos volt. Mondtam neki, hogy ne csinálja már, szegény fogtündér elvitte, ne sajnálja már tőle, legalább egyet adjon neki emlékbe ha már egyszer ajándékot is vár tőle, de Noémi hajthatatlan volt és azt mondta ő az összes fogát gyűjti abban a kagylóból készült dobozban, amit még Korfun vettünk neki pont erre a célra. Levelet kellett írnunk, hogy ne haragudjon már a kedves fogtündér, de legyen szíves hozza vissza a fogat és ha lehet, mellé még egy peonzát is.
Csak ekkor nyugodott meg, én pedig törtem a fejemet honnan szerezzek tejfogat Noéminek. Ha Hannáéból csennék el egyet, azt biztos észrevenné elsőszülöttem, így azt az ötletet elvetettem viszont biztos voltam abban, hogy anyukám még mindig őrzi az én kiesett tejfogaimat. Még a dobozkát is felidéztem, amiben gyűjtögette. felhívtam és elmondtam neki, hogy vészhelyzet van, segítsen. Ő pedig a szokásos stílusában mondta, hogy persze-persze és hogy ugye nem gondoltam volna sosem, hogy 34 év őrizgetés után visszakérem a kihullott fogaimat, illetve abból egyet.
A kissé megsárgult darabkát beletettem egy csinos dobozba, a fogtündér nevében írtam egy levelet Noéminek, hogy tessék itt van de azért egyet majd adhatna. Párnájára tettem az áhított peonzát és egy mese dvd-t és vártam a hatást. Nem vett észre semmit a csalásból, Eszter viszont nem tudta tovább magában tartani a csalódottságát, bánatát és sírásban tört ki, hogy hozzá nem jött a tündér és majd csak sokára jön, így ismét be kellett vetnem improvizációs készségemet és eljátszottam, hogy nicsak-nicsak, van ott a levél alján egy utóirat is, ami arról szól, hogy a dvd-t Eszternek szánja, előlegként és addig is szépen mossa a fogát, mert hamarosan az övé is kiesik.

Remélem kibírja és nem siettet semmit, főleg nem kötélre harapva mászik fel a csúszdán és azt is, hogy ha majd elolvassa Noémi ezt a bejegyzést, nem haragszik meg a kis csalásért.

Staycation

Nem tudom hányan ismerik a staycation kifejezést, amely az angol stay-maradni és vacation-vakáció szavakból alakult ki. Tény, hogy egyre több felől hallom, hogy vagy anyagi vagy más megfontolásból otthon nyaralnak. Nem sajnálom őket, mert tudom, hogy ha megfelelő körülményeket teremtünk otthonunkban, a nyár teszi a dolgát, azaz süt a nap és meleg van, akkor a közvetlen környezetünk is tud annyi örömöt, vidámságot vakáció érzést adni, hogy a Tunéziában a hasát süttető turista is hazavágyna. Mert végre van idő elmenni azokra a helyekre, amelyek a közvetlen közeledben vannak, mégis csak halogattad, hogy megnézd közelebbről. Letesztelheted a környék cukrászdáinak fagyijait, elmehetsz végre a múzeumba, megnézheted a filmet, amiről annyi jót haottál, biciklizhettek, csónakázhattok, görkorizhattok vagy éppen ha nagyon melegetek van valamelyik jégcsarnokban korcsolyázhattok. Lehet lustálkodni, kártyázni, társasjátékozni, pingpongozni. Ha még sosem voltál turista a saját városodban, itt az alkalom. A Bazilika tetején lévő kilátót ki ne hagyd!


Na szóval, amikor az az irdatlan meleg volt két hétig, bizony mi sem kívánkoztunk sehová, inkább itthon vakációztunk. Reggel kilenckor nyitott a strand, a reggelit legtöbbször a medence szélén fogyasztották el a kedves "vendégek". Kaptak fagyit, palacsintát, limonádét, hamburgert, hot-dogot és még csak sorba se kellett állniuk érte. Ebédre kijöttek a vízből és a teraszon falták be a menüt, majd az erős napsütés elől a szobájukba vonultak el egy rövid (vagy néha igencsak hosszú) sziesztára, velem együtt. Ébredés után kaptak valami gyümölcsöt vagy turmixot és már másztak vagy inkább ugrottak is vissza a vízbe. Meg is lett az eredménye: ha nem is tökéletes karcsapásokkal és lábtempóval, de fent maradnak a vízben a kicsik, sőt egymással versenyeznek. Roppant érdekes volt látnom, hogy miután Eszter karúszó nélkül úszkált a medencében, Noémi vérszemet kapott és addig "edzett", míg ő is mélyvíz biztos lett. Hát igen. Noémiben igen erős a versenyszellem. Végtelenül kitartó, erős, aki viszont a vereséget és a kritikát nehezen viseli el. No ilyen gyereknek keresünk most testhezálló sportot.




Ezalatt mi Zoltánnal, házi szabályok szerint, vérremenő vizilabda csatákat vívtunk és ha hiszitek ha nem többnyire én nyertem. A nyugalmas pillanatokat aquafitness gyakorlatok végzésével töltöttem, vagyis tényleg igaz, hogy meglehetősen egyangúan, nevezetesen a medencézéssel töltöttük a legmelegebb hetet.
Arról pedig még nem is beszéltem, hogy attól, hogy Zoltán úgy döntött, hogy szögre akasztja öltönyét és inkább saját vállalkozásba kezd, sokkal de sokkal több időt tud velünk tölteni. Ahogyan a vakációnk első fele a staycation is attól volt igazán remek, hogy velünk volt és hogy két medencézés között együtt ugrottunk el ide és oda vagy éppen a Fővárosi Nagycirkuszba.






Táborok

Hanna igen jó nevű sulijában nem traktálják az alsósokat idegen nyelv tanulással. Azt mondják, sok éves tapasztalatuk azt mutatja, hogy teljesen felesleges, nem fog lemaradni semmiről mert majd negyedikben úgyis jön az angol, addig viszont az alapokat, az olvasást, írást, számolást, szövegértést, helyesrást tanítják meg nekik, de azt nagyon. Hanna nem is jár külön angolra, bár kezdő anyuka koromban egy évig cipeltem Helen Doronra, mert elhitették velem, hogy ez hasznosabb tevékenység, mintha a játszótéren ugrabugrálna....



Szóval magamtól nem biztos, hogy eszembe jutott volna, hogy beirassam Hannát és főleg a kicsiket egy angol-alkotó táborba, ám ha ennek a tábornak történetesen a saját játszóházunk ad otthont, ahol nekem is aktív szerepem van, akkor nyilvánvaló, hogy ott a helyük. Kicsit aggódtam,hogy a kicsik hogy fogják bírni az egész napos programot, mert nekik még nagyon kell az az egy két óra ebéd utáni alvás, de váltig állították, hogy ők már nagycsoportosok és kibírják.




A reggel napindító játékokkal kezdődött és kaptak finom péksütiket. Kilenctől angoloztak, de olyan játékosan, hogy észre sem vették, hogy tanulnak. Tízórai alatt már mindenki azt kérdezgette mikor festhetnek, ám hamar megtanulták, hogy csak a második angol foglalkozás után. Mire elkészültek a művekkel, kellően megéheztek, így átsétáltunk a közeli vendéglőbe. Irtó helyesek voltak a gyerekek a piros egyenpólójukban, ahogy hangosan, vidáman és egyszerre köszöngettek, integettek a Gozsdu udvarban dolgozóknak. "Csókolom festőművész bácsi!-zengett a passzázs. "Ciao! -integettek a spagettibárt üzemeltető olasz fiúknak!


A jobb emésztés érdekében kicsit pihent mindenki, ilyenkor lehetett még festegetni vagy diafilmet nézni, bingózni, kártyázni és csak ezután indultunk el valamelyik érdekes külsős helyszínre. A Bazilika kilátójáról papírrepülőt eregettek, aztán már a téren egy locsolókocsis bácsi volt partner egy jó kis vizes játékban. Volt,hogy a Szabadság Téren lévő intelligens vagy más néven interaktív szökőkút vizétől lett csuromvizes mindenki, de ezt cseppet se bánta senki. Amikor nem volt elviselhetetlenül meleg a Margitszigetre is elugrott a csapat, hogy ott piknikezzünk, játszóterezzünk. A Kisföldalatti múzeum nemcsak a hűvös miatt tetszett mindenkinek, hanem mert kedves és érdekes tárlatvezetésben volt részünk és felszállhattunk az összes kiállított kocsiba, amit egyszerű mezei látogatóknak nem szabadna.
A második turnus idején annyira meleg volt, hogy a Margitszigeti piknik helyett a Magyar Nemzeti Bank látogatóközpontjába mentünk el. A legnagyobb élmény azt hiszem a a Dunai városnéző hajókázás volt a Klára nevű nagyon korszerű hajó fedélzetén, ahol a hajóskapitány pont úgy néz ki, ahogyan a képeskönyvekben vagy filmekben és ahol minden egyes gyerek kormányozhatott egy kicsit stílszerűen a Parlament előtt.
A nap végén a gyerekek az aznapi élmények alapján összeállított, öt-hat kérdésből álló házi feladatot vagy ha jobban tetszik kvízt kaptak. Másnap reggel kielemeztük a kérdéseket és a válaszokat. Igen. Mindenki visszahozta, mindenki dolgozott rajta. Mondanom se kell, az volt a célom ezzel, hogy otthon meséljenek, újra átéljék az élményeket. Tétje is volt a játéknak: a helyes megfejtők piciny gipszfigurát nyerhettek.

Szóval nagyon tartalmasan és intenzíven telt a kétszer öt nap a British Council- Gipszkorszak angol-alkotó táborban. Hannára igazán sok ragadt angolból is, aminek azért örültem, mert negyedikben ezek szerint majd könnyen veszi az akadályt. Az angol tanár mindenesetre nagyon de nagyon megdícsérte. A kicsik is kívülről fújják a színeket, testrészeket és igazán nem tűnt fel, hogy ők a legkisebbek.




Jó volt na. Azért ugye az jelent valamit, amikor a saját lányom könyörög, hogy a második turnusban is részt vehessen és a többi táborozó gyerkőc arról beszélget utolsó nap, hogy milyen kár, hogy nem szervezünk tavaszi, téli és esetleg őszi tábort is a Gipszkorszakban? Egyébként lesz még egy turnus augusztusban, de azon a héten a lányoknak más dolguk van.



Tánctáborban is volt Hanna egy közeli iskolában, aminek fő vonzereje az volt, hogy unokatestvére, Nóri is vele tartott. Szerencsére az a hét már nem volt elviselhetetlenül forró, különben nem is tudom hogyan tanulták volna be a koreográfiákat, amelyből volt vagy három. Majd kapunk valamikor egy dvd-t a produkciókról. Amikor éppen nem táncoltak, akkor ügyességi versenyeket, ki-mit tudot, smink és frizuraversenyt rendeztek, amelyekről mindenféle díjjal érkezett haza Hanna.
Azóta pedig az egyik kedvenc elfoglaltsága, hogy a hugait tanítja be komplett tánc produkciókra.

Bizony félidejéhez ért a vakáció. A java még hátra van...

A minap érkezett egy e-mail Hanna tanító nénijeitől, amiben az ajánlott olvasmányok listájáról és az első ötösök szerzésének lehetőségeiről tájékoztat bennünket. Beszereztem néhányat az ajánlott irodalomból a bookline, az antikvárium.hu és könyvtáros sógornőm segítségével és ekkor jutott eszembe, hogy nem írtam egy szót sem az évzáróról és a bizonyítványosztásról pedig mindkét esemény említésre méltó, hogy szerényen fejezzem ki magam, merthogy Hanna kiemelkedő tanulmányi és közösségi munkájáért egy Radnótis plakettet érdemelt.



A Radnóti udvarán elengedett héliumos lufik jelezték az évzáró végét, amelyik most sem lett unalmas, túl hosszú, sokkal inkább szórakoztató és persze tapstól hangos, mert a sok tanulmányi versen győztest illett megtapsolni.


Ilyenkor, bizonyítvány osztáskor utálja Hanna csak igazán, hogy "V" betűvel kezdődik a neve, mert mindig sokára kerül sorra. A tanító nénik ugyanis nemcsak úgy kiosztják a bizonyítványokat, hanem pár, szívhez szóló, szép mondatot is intéznek az ünneplőbe öltözött gyereknek. Hannának is. Hogy gratulálnak, mert öt tantárgyból, nevezetesen magyarból, környzetismeretből, énekből, rajzból és kézműves tárgyakból szaktanári dícsértetet kapott és a több, mint 500 pirospontjával az egyik legtöbb termést szerezte a tudás fáján. Kapott egy kisebb oklevelet azért is, mert környezetből lelkes volt és szép gyűjtőmunkákat végzett. (utóbbiért azért nekem is járna vállveregetés). Az osztály könyvtárosi feladatainak lelkiismeretes ellátásáért is kapott egy oklevelet, amitől valódi könyvtáros sógornőm remélem büszke. A kérdések könyve című jutalom könyvet is átvehette, ja és a Bendegúz levelezős versenyben arany fokozatot ért el. A legnagyobb elismerés azonban az volt, hogy ő is átvehetett egy Radnótis plakettet és egy oklevelet, amelyet az igazgató bácsi írt alá. Olvadoztunk. És azt is tudjuk, hogy jövőre már nem babra (akarom mondani piros pontra és szöveges értékelésre)megy a játék. Osztályzás lesz.








A szépséges bizonyítványtól aztán önkívületi állapotba kerültünk Zoltánnal és gondolkodás nélkül megígértük, hogy teljesítjük lányunk mind a két kívánságát. Így történt, hogy a kinőtt, kissé megrozsdásodott biciklije helyett kapott egy újat, egy nagyon csajosat, egy olyat, amin kosár is van és váltani is meg kell tanulnia rajta és most a közeli lovastáborok szabad helyei után kutatok.



A bizonyítvány kiosztása előtti hetekben, abban az időszakban, amikor szinte csak játszani jártak be a gyerekek a suliba, szerét ejtették az anyák napjával egybekötött évzárónak. Ilyenkor csak az övék és miénk a hatalmas díszterem és olyan ünnepélyes, mégis közvetlen a hangulat. Idén azt kérték e gyerekektől, hogy piros vagy fehér Radnótis egyenpólóba öltözzenek... Tudom, hogy sokat gyakorolták a produkciót, Hanna itthon gyakran darálta el nekem a főbb szerepeket, versrészleteket és zongorázott, furulyázott, énekelt.



A műsor alatt kapkodtam a fejemet, azt se tudtam hová nézzek, mert egy nagy kivetítőn az elmúlt év fotóiból készült válogatást nézhettük, miközen a színpadon zajlott az előadás és Hannám a sok szerepléstől hol ide hol oda szaladt, de főként a színpad alatt álló zongorához majd vissza.
Van egy Ránki György darab, amely a Zongoraiskola elő kötetében benne van. Kopogós, ez a címe. Nos Hannáék sulijában ez a dallam jelzi a becsöngetést. Kapva kapott az alkalman és kigyakorolta itthon, hogy előadhassa, ezzel a darabbal vette kezdetét a műsor.
Emlékszem, amikor kiderült, hogy felvették a zongora tanszakra, a sok gratuláció között tanító nénije üzenete is ott figyelt. Azt írta, hogy év végén szeretne négykezest játszani Hannával. Kedves gesztusnak tartottam, de nem hittem akkor, hogy egy tanév alatt el lehet jutni erre a szintre zongorában. Érre tessék. Négykezest játszott Csilla néni és Hanna.


Aztán még furulyázott is néhány osztálytársnőjével. És egyáltalán. Nagyon aktívan szerepelt. Pont úgy, mint másodikban, egész évben.
Bravó Hanna, csak így tovább. A régi motorosok ill. radnótisok azt mondják, hogy harmadikban már nehezebb lesz.

Szegény blogomat jól elhanyagoltam az utóbbi két hónapban. Alig született bejegyzés, pedig lett volna miről írnom és blogger-anyai kötelességemnek tartom, hogy számot adjak arról, hogy Noéminek kiesett az első tejfoga, igaz nem vagyok róla meggyőződve, hogy magától... és arról is hogyan ünnepeltük Hanna, Eszter és Noémi névnapját egyszerre, méghozzá egy teljesen átlagos munkanapon. Nem is. Erről most azonnal írok, mert köze van ahhoz, aki vagy ami miatt kevesebb írás készült, nevezetesen negyedik gyerekünk, a félévessé cseperedett Gipszkorszakhoz.

Az a helyzet, hogy most valóban körülötte forog a világ. Sokat vagyunk együtt és a lányok is sokat vannak "vele". Néha lelkiismeret furdalásom van, amiért a megszokott jövős-menős, kirándulós, elutazós hétvégékből most kevesebb maradt, mert annyi figyelmet, törődést, pesztrálást igényel, mint egy valódi fél éves gyerek. Gyakran fel is teszem a kérdést a gipszfestésben professzionális szintet elérő lányaimtól, hogy nem unják -e még, de amíg azt a választ kapom, hogy "De anya, ezt nem lehet megunni" meg olyanokat, hogy "Anya még nem festettük ki az összeset", addig nem lehet olyan nagy baj, hogy sokat vannak itt. Zoltán szerint is feleslegesen aggódom, mert a lányok nem egy gumicentírózó műhelyben töltenek sok időt, hanem egy kellemes játszóházban. Igaz, ahogyan az is, hogy meglehet, hogy hétvégén többet vagyunk itt a kelleténél, hétköznap viszont, amikor a legtöbben még nagyban az irodában dolgoznak, mi gondolunk egyet és felülünk a Libegőre vagy ahogy legutóbb tettük megünnepeltük a három tavaszi névnapost, Hannát, Esztert és Noémit, méghozzá úgy, ahogy tavaly vagyis egy piknikkel egybekötve. Mindezt egy hétköznap kora délután és ezúttal a Csömöri tónál. Lazán odaérünk a gyerekekért az iskolába, oviba és jut idő játékra, igaz a telefonokat nem kapcsolhatjuk ki erre az időre sem..




Ha jól emlékszem nagylány korom óta arról álmodtam, hogy lesz egy kávézóm, amit saját ízlésem szerint rendezek be és majd jó kis programokkal és törzsvendégekkel töltök meg. A kávéház helyett játszóházunk lett, délelőttönként együtt dolgozom férjemmel és gyerekprogramokkal, gyerekkönyv bemutatókkal, rajztanfolyammal töltöm meg a szabad helyeket. Vannak már törzsvendégeink, akiket a nevükön szólítunk és ez olyan jó. A szülőket kávéval kínáljuk meg (no azért mégiscsak beteljesült a kávéfőzős álom), a gyerkőcöket pedig málna vagy bodza szörppel. Leírom hát, hogy fél év alatt mennyit fejlődött ez a sok törődést és szeretetet igénylő játszóház. Szeretjük a színes cseppekből összeállított logónkat, amit időnként hímzésmintához hasonlítanak és amit egy cseppet se bánunk, mert mostanában divat a kalocsai minta... A sárga és piros köténykék ugyanúgy hozzátartoznak az arculatunkhoz, mint a (remélem) mindig mosolygós, kedves alkalmazottak.




-Túl vagyunk jó néhány remekül sikerült szülinapi bulin, ahonnan a legtöbb kis vendég úgy távozott, hogy azt mondta ő is a Gipszkorszakban szeretné tartani a zsúrját, mert itt minden vendég ajándékkal távozik és senki nem tud olyan gyönyörű arcfestést vagy csillámtetkót készíteni, mint a Zsuzsi. A szülők meg legtöbbször azért hálásak, mert nem futószalagon, egymás szájában tartjuk a bulikat, hanem valóban csak a szülinapos csapattal törődnek az animátorok, akik remek játékokkal egészítik ki a gipszfestést és az ajándékozást is játékosan oldják meg.
Amíg épült, szépült az alkotóház, a bulikat az ünnepelt otthonában tartottuk. Vittük magunkkal a szükséges felszereléseket, asztalkát, széket, kötényt, ecsetet, festéket és persze sok-sok gipszfigurát. Volt, aki meglepetésnek szánt bennünket és a legnagyobb titokban kellett berendezkednünk a kertben. Ezt a szolgáltatást most is lehet kérni, de amióta állandó helyszínünk lett, azért szívesebben jönnek hozzánk a feldíszített terembe.

-Még a játszóház nyitása előtt ott voltunk minden jelentősebb gyerek rendezvényen, fesztiválon, hogy megismertessük a közönséget ezzel a Magyarországon még egyedülálló játszóházzal. Akkor is (és még most is) szájbarágósan el kellett magyaráznunk azt, hogy nálunk kész gipszfigurákat lehet kifesteni, az öntés nem a helyszínen történik és hogy nincs időkorlát, percdíj sőt bejelentkezni sem szükséges és természetesen hazavihetik a gyerekek az elkészült művet.

-Ott voltunk néhány jelentősebb családi web oldal játékának nyereményeként. Ezeken főleg családi gipszfestésre hívtuk meg a szerencsés győztest, de volt olyan játékos, akinek megszerveztük a gipszkorszakos születésnapját otthonában.

-Több, mint 2000-en szeretnek bennünket a facebook oldalon, ebből sokan nem csak passzívan, hanem aktívan, azaz örömmel játszanak, megosztanak, van véleményük vagy egy jól sikerült fotójuk, amit meg is mutatnak nekünk. Nos, úgy gondolom csak így van értelme a lájkok gyűjtögetésének. Igyekszünk informatívak, érdekesek vagy csak egyszerűen szépek és színesek lenni, hogy azt érezze, aki szeret bennünket, hogy nem hiába kattintott a tetszik gombra anno.


-Írtak rólunk, beszéltek rólunk, mutattak bennünket, fotóztak és idéztek. Mivel egy, a maga nemében egyedülálló játszóház nyílt Magyarországon, természetesen a média is érdeklődést mutatott és próbálta találgatni mit lehet itt csinálni, honnan jött az ötlet, miért szeretik a gyerekek és mitől más ez, mint a többi játszóház. Hírt adott rólunk a Duna TV, M1, a Kossuth Rádió, írt rólunk a Nők Lapja és éppen most van nyomdában a Nők Lapja Évszakok nyári száma, amiből szintén mi mosolygunk majd megvalósult álmunk, a Gipszkorszak előtt és arról beszélünk, hogy milyen az, amikor együtt dolgozik egy férj és egy feleség. (Nem mindig fenékig tejfel, de azért még bírjuk)

-A nyitvatartási időnket a hozzánk járó törzsvendégek kérésére úgy alakítottuk ki, hogy kényelmesen ide lehessen érni az óvodából, iskolából vagy éppen különfoglalkozásról. Elég könnyen megjegyezhető. Minden nap 10:00-19:00 óráig várjuk a festeni vágyó gyerekeket. Lassan megszokják és természetessé válik mindenkinek az is, hogy ünnepnapokon is nyitva vagyunk, sőt akkor csak igazán.

-Emlékezetes találkozások helyszíne is volt a Gipszkorszak. Egy bloggernek ugyanis óriási megtiszteltetés ha felismerik, ha a szemébe dicsérik, ha írásait méltatják és elsorolják mennyi ötletet köszönhetnek neki. Ugyanilyen felemelő érzés ha én ismerem meg a betoppanó bloggert és amolyan író-olvasó találkozó alakul ki. Nos, volt ilyen is és olyan is jó pár. Némelyikből blogbejegyzés is született. Anita, a rajongásig szeretett Inspiraciok blog szerzője, Vera a három lányos anyuka, aki nem is közelből jött el kétszer is hozzánk, hogy a gyerekek fessenek, Csöppke, aki szintén nem a szomszédban lakik és akinek blogja több, mint informatív mind írtak a játszóházról, méghozzá nagyon nagyon kedvesen és nem "megrendelésre". Ezúton is köszönet érte.


-Ahogy az az eredeti elképzeléseinkben is szerepelt, igyekeztünk nem csupán gipszfestő játszóházként üzemelni, hanem különböző rendezvényekkel, foglalkozásokkal, eseményekkel töltöttük meg a hetet. Így ma már természetes, hogy hétfőnként reggel a Dal-Mese Műhely tart foglalkozásokat a kicsiknek, méghozzá ingyenesen. Ugyanezen a napon délután Timi tart Jóga Móka néven jóga foglalkozást az ovisoknak és az iskolásoknak. Szerdán reggelenként a Kerekítő keretein belül babakocsikkal telik meg a szint, délután pedig a Morzsa színpad foglalkozásán élhetik ki az éneklésre, verselésre, színjátszásra, drámajátékokra fogékony gyerekek a vágyaikat.

-Mostanában készülünk a nyári táborra, amelyet a meglehetősen jó hírű British Councillal együtt szervezünk és amely az angol-alkotó tábor elnevezést kapta. Igyekeztünk valóban tartalmas és érdekes programokkal megtölteni az öt napot, gondoltunk az esős napokra is. Nem mi vagyunk a legolcsóbbak az tény, de valóban minőséget kapnak a hozzánk beiratkozó gyerekek nyelvoktatásban, ételben, italban, programban és törődéssel. Már csak néhány szabad hely van és telt házzal nézünk a június 18-i és a július 2-i hét elébe. nekem elhihetitek, hiszen magam is anyuka vagyok. Nem háromszoros, hanem fél éve négyszeres. :-))



Azért a következő bejegyzések az első háromról szólnak a továbbiakban, mert volt ám szuper megható ovis ballagás és annak ellenére, hogy mi még nem vagyunk érdekeltek benne, potyogtak a könnyeim attól a szenvedélyes szerepléstől, amit Eszter és Noémi nyújtott. Évzáró volt a Morzsa Színpadon is, amely azon kívül, hogy ismét nagyon aranyosra sikeredett el is szomorított bennünket, mert a színház vezetője bejelentette, hogy mivel semmilyen támogatást nem kap az amúgy mindenféle hülyeségekre pénzt pazarló önkormányzattól, bezár és máshol folytatja tevékenységét. Szóval lesz miről írnom és ígérem, hogy fogok is hamarosan, ha hagyja ez a negyedik...