Lépésről lépésre alakult át a kicsik szobája óvodásról iskolás nagylányoknak valóvá. Hol van már az az időszak, amikor a három lány egymás mellett aludt, mint egy leány kollégiumban vagy ha jobban tetszik Hófehérke és a hét törpe módra. Hanna jó ideje már saját szobájában alszik, a kicsik már nem igényelték nővérük közelségét éjszaka, Hanna meg nagyon is vágyott arra, hogy saját birodalmában akkor és úgy aludjon el, ahogy ő akarja. Először az ágyaikat cseréltük le, aztán a megszámlálhatatlanul sok könyv miatt egy nyúlánk könyvespolc is került a szobába, majd megtaláltuk az ideális íróasztalokat is, amelyek a másik oldalon elfértek egymás mellett. Van rajtuk kis lámpa, egy kosárka és persze ceruzatartók. Nem szeretem ha zsúfolt az asztaluk, ha tele van csetresszel, mütyürrel, mert egyrészt szerintem gátolja őket a tanulásban és a koncentrálásban, másrészt nem esztétikus. Ettől persze még kedves és gyerekes de inkább a színben szobához passzoló keretekbe tett kedvenc fotókkal tettük személyesebbé az íróasztal feletti falfelületet. Az ágyuk fölé is került egy keskeny képtartó polc, mert fájó szívvel de meg kellett válnunk az éjjeliszekrényektől (eladó mind a 3) . Most ezen a keskeny polcocskán van a vekker, az éppen aktuális olvasnivaló és pár szépséges rajz (persze azok is keretben).


A szoba legfőbb éke kétségtelenül az Eszter által tervezett szőnyeg, amely egy kicsit ugyan megbontja a rózsaszín- fekete-fehér domináns szín hármast, mégis nagyon üdítően hat.

Szerettem volna valami saját készítésű dologgal is hozzájárulni a szoba kellemes hangulatához. Eszembe jutott, hogy egyik kedvenc blogomon Kifli és levendulánál láttam egy pofon egyszerű ötletet, amelyben konzervdobozokat kell szépséges papírral bevonni majd kedvünk szerint díszíteni.
A művelethez erősen ajánlott egy olyan konzervnyitó beszerzése, amely él nélkül képes levágni a doboz tetejét, ellenkező esetben a ceruzatartó elvághatja a kis kezeket, amit ugye senki sem szeretne.

Nekem egy Tupperware konzervnyitóm van erre a célra, amely az első és egyetlen ilyen márkájú termék a konyhámban és bevallom akciósan is meglehetősen borsos volt az ára, de minden alkalommal amikor a kezembe veszem elalélok attól milyen profin és megfejthetetlenül működik, ráadásul kedvenc színemben pompázik. Isten bizony nem vagyok ügynök, de ezt az okos kis szerkezetet szívből ajánlom mindenkinek, de főleg annak, aki konzervdobozok újrahasznosításával szeretne foglalatoskodni.



Dekorpapírra a Lidlben és az Aldiban szoktam lecsapni, van is már egy igen tekintélyes gyűjteményem. No ebből választottam a szobájukhoz illő ívet, kivágtam megfelelő hosszúságú és vastagságú csíkra és ragasztópisztollyal rögzítettem az illesztésnél. Csipkeszalaggal díszítettem de lehet gombbal, masnival vagy bármi mással is.

Szóval mostanában ceruzás dobozokat gyártok lazításképp...

Kihasználva, hogy Hannának október 23-án nem volt színházi próbája, úgy döntöttünk, hogy megejtjük a rég beígért rokonlátogató utat a Vajdaságba, egyenesen Csókára. Sokat kuncogtunk a szójátékon, azaz, hogy a Vajda lányok a Vajdaságba utaznak három igazi Frankóval, hogy aztán Szerbiában újabb Frankókkal találkozzanak.

Az egész úgy kezdődött, hogy úgy egy éve bátyám jelezte, hogy egy családfakutató internetes oldalon valaki mintha a mi apai nagyapánk után érdeklődne. Levélváltás következett, az elküldött fotók pedig minden kétséget kizáróan bebizonyították, hogy van egy másod unokatestvérem Szerbiában, a lányaimnak pedig harmad unokatestvéreik, mind mind lányok. Nyáron aztán ellátogattak hozzánk. Furcsa volt a bemutatkozáskor hallani az azonos vezetékneveket. Fényképeket nézegettünk, belemerültünk a múltba, a történelembe és bizony más szemmel látom apai nagyszüleimet, akiket egyébként kicsi gyerekkoromban vesztettünk el.

Szóval most ősszel bátyám családjával mi kerekedtünk fel, hogy találkozzunk velük. Mivel az útvonal pont Makó felé vezetett, oda, ahol nemrégiben irdatlan sok pénzből megépült a jól csengő névvel ellátott Lombkorona sétány, amiről annyit olvastam, hát meggyőztem a csapatot, hogy mindenképpen sétáljunk mi is a fák lomjainak szintjén, mert a fák koronája ilyenkor ősszel csodaszép lehet. Utánajártam annak is, hogy az ünnepnapra való tekintettel reggel már nyitva lesz. Amikor aztán azt is elmondtam, hogy a fő attrakció a rögtönzött környezetismeret óra után a különleges csúszda lesz, máris mindenki lelkes lett.




Mi voltunk aznap az első vendégek a Maros partja mellé felépített tanösvénynek és bár 10:00 előtt érkeztünk szabadon végiggyalogolhattunk az itt-ott akadály elemekkel tarkított sétányon. Élőlényt, madarat nem láttunk a magasból, így meg kellett elégednünk az információs táblák okosító szövegével. A család apraja nagyja tudja már, hogy van a talaj szint, a cserjeszint, lombkoronaszint. A hagymaterasznál, a dzsungel függőhídnál készült jó sok fotó és mire a nem túl hosszú sétány végére értünk már a csúszdázáshoz szükséges zsákokat kölcsönző bódé is kinyitott, így semmi akadálya nem volt annak, hogy lecsússzunk az első látásra igen meredeknek tűnő csúszdán. Már máskor is megállapítottam, hogy a lányaim nem azok a félős fajták, de azért meglepődtem rajta, hogy mennyire bátran veselkedtek neki a kalandnak. Látva az ő bátorságukat, engedtem a kérésüknek és én is lecsúsztam. Aztán újra és újra és azt hiszem estig ott csúszdáztunk volna ha nem lett volna más tervünk aznapra még.

Sétálhattunk volna még az erdőben, a Maros partján, a szomszédos kalandparkba is elmehettünk volna így eldöntöttük, hogy ha legközelebb Makón járunk úgy időzítjük, hogy a Hagymatikum fürdőbe is eljussunk.





A városból kivezető utak mentén és a szomszédos falvakban egymást érik a hagyma árusok. Természetesen mi is megraktuk alaposan a csomagtartónkat igazi makói vörös-, fok- és lilahagymával.

A szerb határtól pár kilóméterre fekvő Csókán pedig nagy szeretettel és terülj-terülj asztalkámmal fogadtak. Előkerültek ismét a fényképek, elsétáltunk a temetőbe majd a legfiatalabb Frankóhoz is, Franciskához, aki az igazak álmát aludta a babakocsiban és nem értette miért aggódunk azon, hogy csak lányok vannak a famíliában.

Nem most kezdtük. Amíg nem volt saját szelektív hulladékgyűjtő kukánk, addig sem dobtuk be a normál szemetesbe a papírt, a fémet, a pet palackot vagy ne adj isten veszélyes hulladékot. Valóságos ördögtől való cselekedetnek tartom azt is ha valaki a használt étolajat beleönti a mosogatóba. Szinte fáj ha ilyet látok pedig higgyétek el egészséges szinten vagyok zöld. Mi bizony az újra hasznosítható szemetet elvittük a hulladékgyűjtő udvarba vagy az általában katasztrofális állapotban lévő szelektív kukákhoz. Mert nekünk már így természetes. A gyerekeinknek meg még inkább, hiszen ebben nőttek fel, erről tanulnak, erről hallanak mindenhonnan de leginkább előttük a szülői példa.
A Nagy zöld könyvet legalább háromszor olvastam fel nekik és azt gondolom, hogy az egyik legjobban megírt gyerekeknek való, a környezetvédelemről szóló könyv Gévai Csilláé, aki saját rajzaival illusztrálta a könyvet (ja, hiszen főleg illusztrátor ő, csak még hozzá jól is ír) és komolyan, kötelező olvasmánnyá léptetném elő a művet.





Nyáron aztán az elsők között kaptuk meg a saját kék és sárga fedelű kukákat. Hatalmas örömmel fogadtuk a nem kis feladattal megbízott alkalmazottakat. Mondták is, hogy ilyen szeretettel még senki nem várta őket így bár siettek, egy pillanatra megálltak, hogy végignézzék hogyan viháncol és örül három kislány és az apukájuk egy kertvárosi övezet utcájában annak, hogy megérkeztek a kukák. Természetesen mindhárom leányzó belebújt a kukákba (nyugi, makulátlanul tiszták voltak) aztán persze húzni kellett őket. Röpködtek a "belevaló csaj vagyok" és "de szemét vagy" szellemes kiáltások. Vélt és valós sérelmek kerültek a felszínre. Hanna kidobja a tesóit, akik időnként halálra idegesítik őt, aztán a kicsik dobják a ki nővérüket. Rácsapták a tetejét, kopogtattak, ijesztgették egymást. Ilyeneket játszottak azon a bizonyos nyári napon, amikor átvettük a szelektív kukákat.




Csak azt akarom ezzel mondani, hogy nálunk tényleg téma a környezetvédelem, a környezet tudatosság. Ezzel párhuzamosan pedig még mindig mindannyian érdeklődve nézzük amikor a kukásautó felemeli a fekete kukát és beleüríti a tartályba, ahonnan ki tudja hová kerül...

MI TUDJUK ÁM!

Hétvégén saját szemünkkel láttuk hová öntik a szemetet az autók és mi történik az irdatlan mennyiségű szeméttel. Részt vettünk ugyanis a Kukakultúra néven meghirdetett nyílt napon, melynek során nyomon követhettük a szemét útját. Szerintem már többször említettem, hogy kicsi korom óta szeretem a gyár- vagy üzem látogatásokat. Most is kellően izgatott voltam a lehetőségtől, hogy betekintést nyerhetünk oda, ahová normál esetben nemigen juthatunk el. Jó előre regisztráltam magunkat két helyre. Délelőtt a X. kerületben lévő hulladékfeldolgozóba látogattunk el és délutánra hagytam azt a helyszínt, ahová a mi szemetünk is eljut és amely egyedülálló az országban, nevezetesen a Rákospalotai Szemétégetőt.

Az első helyszínen megnézhettük hogyan lesz az ömlesztett papírból egy présgép segítségével hatalmas 500 kg-os kocka, amelyet aztán a papírgyárnak adnak további felhasználásra. Eszter kitalált egy jó játékot is közben. Ki hány terméket ismer fel a kockában lévő papírok között? Tudják már, hogy csak a vízben oldódó papírt lehet újra hasznosítani és a címke papír nem ilyen.
A Pet palack hegyekből készül majd többek között a polár pulcsi és azt is megtanultuk, hogy miért fontos, hogy kidobás előtt lapítsunk.
A fémkupacok csak messziről tűntek összevisszának, közelebbről már láthatóvá vált hogyan csoportosítják őket anyaguk szerint.

Az egy órás bejárás után totót lehetett kitölteni, a helyes megfejtésért pedig kis kukákat lehetett kapni, amelyek azóta a Barbie babák tulajdonát képezik, akik természetesen szelektíven gyűjtik a hulladékot. Háromból kettő kuka a babaház mellett sorakozik, a harmadik ceruzatartóként végezte.








A Rákospalotai Szemétégetőbe kicsit hamarabb érkeztünk, mint barátaink, de így legalább megnéztük a múzeumot, amelynek a létezéséről még csak nem is hallottam eddig. Itt 5-6 réges-régi szemetes- vagy utcaseprő kocsit láthatunk és mindegyikbe fel is lehet szállni, szóval elég gyerekbarát. Kronológiai sorrendben láthatóak az utcai szemetesek, amelyek láttán Zoltánnal egyszerre hüledeztünk, merthogy mi az összesre emlékszünk..

A falon van még pár tabló, amely az utcaseprés, szemétszállítás történetét meséli el sok képpel. Kis pénz ráfordítással és kreatív embereket ötleteinek felhasználásával egy remek kiállítás is lehetne belőle, így azonban csak egy jó kis gyűjtemény. Ja és végre végre mi is ráállhattunk a kukásautó hátulján lévő rácsra. Tegye fel a kezét, aki soha nem irigyelte a kukásokat, amiért ők ott utazhatnak.




Fél órás előadás előzte meg az üzem bejárását, ami alatt egy folyamatábra és számos élő videofelvétel segítségével elmesélték, hogy mi történik a szeméttel és miért kár, hogy csak egy van belőle az országban. Igen. Itt elégetik a szemetet és a hőenergiával nem tudom hány lakás fűtése biztosított. A füst minőségét folyamatosan vizsgálják és eddig mindig határértéken belül tartották. A salakot is biztonságos helyre viszik és az egész folyamat alatt figyelnek a környezetre de ha nem hisszük vegyük fel a védő sisakot és nézzük meg saját szemünkkel. No itt kezdődött a legérdekesebb rész, amikor ugyan nem rózsa illatban de bekukucskálhattunk a tűztérbe, láthattuk a 24 órás irányító- és ellenőrző központot majd a legesleglátványosabb résznél álldogálhattunk, ahol figyeltük hogyan pakolja ide-oda egy markoló a felgyülemlett szemetet és rakja az égetőbe.






Nagy élmény volt gyereknek felnőttnek egyaránt. Mostantól amikor szerdánként jön a kukásautó, pontosan tudjuk mi fog történni a szeméttel, amelyet mi termeltünk és dobtunk a kukába. Szigorúan szelektálva. Mert hiszen nálunk még a Barbiek is környezettudatosak.

175 év után bezár a Vidámpark. Biztosan jó lesz majd, hiszen az Állatkert veszi át a helyét és persze megmarad a műemlék jelleggel bíró fa hullámvasút, az alatta húzódó mesecsónak, a gyönyörűen felújított és Európa Nostra díjjal jutalmazott körhinta és talán a barlangvasút is.

Sokat szidtuk mi is, hogy le van pukkanva, hogy rendetlen, hogy mosolytalan, unott arcú diákmunkások dolgoznak, hogy korszerűtlen, hogy leselejtezett hintákkal van tele, hogy gazdátlan benyomást kelt.
Mégis minden alkalommal, amikor beléptünk a kapuján ugyanolyan izgalom és boldogság látszódott lányaim arcán, mint amilyen az enyémen lehetett több, mint 30 éve és ez elég volt ahhoz, hogy szeressem.

Egy korszak zárul le most ezzel. Remélem, hogy amit érdemes megmenteni, eltenni emlékbe belőle, azt megmentik és biztonságos helyen őrzik. A "továbbmenet nincs" táblát, a neon betűs kiírást, egy-két padot, széket, a kattogó, forgós beléptetőt. Nem mindent lehet persze. A szagokat, illatokat, hangokat mindenkinek magának kell eltenni.


A múlt hétvégén az autóból döbbenten figyeltük a reménytelenül hosszú sorban állókat, azokat, akik az utolsó pillanatban jöttek el, hogy elbúcsúzzanak a parktól. Áldottam az eszemet, amiért még nyáron, nem sokkal az iskolakezdés előtt mi megtettük ugyanezt. Külön köszönet illeti Esztert, aki a szőnyegtervezős rajzpályázat nyereményei között egy páros belépőt is magáénak tudhatott, így jelentősen olcsóbban vehettük meg a belépőket, amelyek egyébként meglepően magasnak tűntek nekem.

A fa hullámvasúton legalább hatszor mentünk, ráadásul nem mindennapi módon. Hanna nyári olvasmányából, a Hárman a szekrény tetején című aranyos regényből merítettük az ötletet, hogy felmenetkor sikítunk, a lejtőn lefelé jövet pedig némák maradunk. Eleinte koncentrálni kellett nagyon, aztán ment magától. Mit mondjak? Elég furcsán néztek ránk, pont mint a könyvbéli hősre, Andreára. Vicces volt...



Felültünk az óriáskerékre, dodgemmel lavíroztunk, ringatóztunk a mesecsónakban és kapaszkodtunk a régi nagy kedvencen a kanyargón is. 33 percesnek éreztem a 3 perces menetet a break dance űrhajós kiképző eszközön de be akartam bizonyítani, hogy még jó formában vagyok és bírom az ilyesféle megrázkódtatásokat is. A szabadeséses liftre viszont már csak a lányok ültek fel Zoltánnal, én a fényképezés kifogásával inkább lentről néztem őket.
A kis vidámpark részen aztán megállapítottuk, hogy a kicsik is olyan nagyok lettek, hogy azok az attrakciók már nem annyira érdekesek nekik, így inkább a szellemvasúttal mentünk egy kört és ezzel az élménnyel búcsúztunk el a szép kort megélt de mostanra valóban rozoga állapotba került Vidámparktól.


Sok sok fénykép született, amelyeket majd mutogathatnak a lányok az unokáiknak. Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy Vidámpark....

Egy kicsit izgultam, hogy el ne felejtsem a nagy iskolai előkészületek közepette, hogy 11-én 7 évesek lesznek a kicsik és erről illik megemlékezni, sőt megünnepelni. Szerencsére Eszter és Noémi, akik tavaly szeptember 12. óta várják a napjukat, minden nap emlékeztettek rá, hogy valami házi készítésű tortára és nagy felhajtásra vágynak. Pontos ajándék igényükről is tájékoztattak. Noémi távirányítós helikopternek, Eszter pedig valami kutyaidomár Barbie-nak örült volna leginkább.
Noémi részletesen elmondta azt is, hogy azt szeretné, ha reggel tejszínhabos kakaó, szépen megterített asztal, esetleg ültetőkártyával és a becsomagolt ajándékkal várjuk őket azon a bizonyos szerdai napon. Szóval feladta a leckét, én meg nem akartam csalódást okozni neki és Eszternek se, akinek tetszett az ötlet.
Vállaltam, hogy aznap hajnalok hajnalán keljek fel és lampionokkal díszítsem fel a konyhát. A pudingos, tejszínhabos tortát már előző nap elkészítettem. Ideális receptet találtam, mert sütés nélküli és mert egy éjszakát tanácsos a hűtőben tartani.




És eljött a várva várt nap. A megszokott Halász Judit szülinapi dal helyett a PA-DÖ-DÖ szülinapi nótájára ébresztettem a lányokat, akik gyorsan felkapták köntöseiket és rohantak a lépcsőn le. Kint még sötét volt, így a tortába szúrt hét gyertya sejtelmesen világította meg az étkezőt. Az ünnepeltek azonnal magukhoz ölelték a széktámlákon csücsülő plüss kutyákat. Igen, nagyon vágytak erre az ikeás pihe puha kutyára és igen tudom, hogy nagyon sok plüss állatuk van, de erre már hónapok óta vágytak és ezek tényleg szeretni-valók. A kívánságlistáról sem feledkeztünk meg de azt úgy gondoltuk majd a bulijuk napján, egy kevésbé sietős reggel adjuk át.

Így még pont volt időnk tortát reggelizni, habos kakaót inni és feleleveníteni születésük történetét. Újra el kellett mesélnem, hogy Eszter pukkasztotta ki a burkot, mert már kicsi volt neki a hely és úgy gondolta 37 hét éppen elég volt a sötétben. Noémi ezzel szemben két egész percig bújócskázott, mire az orvosok megtalálták és kivették jól megszokott helyéről.
Megemlékeztünk Hannáról is, aki azon a napon veszítette el egyeduralmát és aki azóta is azt tanulja hogyan kell vagy lehet békésen együtt élni két betolakodóval testvérrel.

Fél óra múlva tortától maszatosan rohant mindenki a dolgára, hogy szülinap ide vagy oda, az iskolából ne késsenek el. Legjobban a dupla rajz órát várták, mert kitaláltam, hogy idén igazi süti helyett gipsz muffinokat vigyenek be a lányok és azt fessék ki közösen. Szerencsére a tanító néninek is tetszett az ötlet, így előző nap becipeltük a 28 muffint, a festékeket, kötényeket, alátéteket. Úgy hallottam nagy sikere, nagy sikerük volt.



A zsúrt is Gipszkorszak-ban tartottuk, ahol a közös festegetést, játékokat, vetélkedőket egy bűvész produkcióval egészítettünk ki. Meghívót az kapott az osztályból, akiről a lányok egy hét ismeretség után azt gondolták kedves, aranyos. Jó apropó volt a buli arra is, hogy megismerkedjünk mi is az új kis osztálytársakkal és az anyukákkal. Most már be tudok azonosítani egy csomó kislányt ha Noémi vagy Eszter mesél valamit róluk. Úgy látszik mégiscsak van valami jó abban ha közvetlenül az iskolakezdés utánra esik a szülinap.








Legújabb mániám a képkeretbe való bebújós fotózás. A zsúrra is vittem magammal egy kisebb, ám kellően díszes változatot (a fenti fürdőszobánkban azóta nincs tükör...). Jó móka mögé állni és mindenféle változatban és háttérrel fotózgatni.


Nem felejtettem el a korábbi években készült fotókkal kidekorálni az egyik falat. Érdekes visszanézni miből lett a cserebogár illetve milyen volt Eszter és Noémi baba korában, egy évesen, óvodás korban. Ikreknél persze külön kihívás kitalálni a vendégeknek, hogy melyik baba az egyik és melyikük a másik.


Totót vagyis Ki tud többet az ünnepeltekről kvízt idén is gyártottam. Figyelembe véve azt, hogy főleg írni még nem tudó elsősök alkották a vendégek zömét, most nem három válaszból kellett kiválasztani a megfelelőt, hanem egy E, mint Eszter vagy N, mint Noémi betű lejegyzésével. Íme a kérdések.


1, Melyikük szereti a sós, húsos ételeket jobban?

2, Melyikük az édesszájú?

3, Melyikük kért távirányítós helikoptert ajándékba?

4. Melyikük babázna reggeltől estig?

5. Kinek jobb az étvágya, igazi ínyenc?

6. Melyikük született 2 perccel hamarabb a másiknál?

7. Melyikük teniszezik?

8. Melyikük nyert szőnyeget egy rajzpályázaton?

9. Melyiküknek esett ki több tejfoga?

10. Kinek nagyobb a lába?

11. Melyikük szereti az állatokat?

12. Melyikük szeretne most éppen cukrász lenni?

13. Melyikük úszik a víz alatt nyitott szemmel?

13+1 Hogy hívják a nővérüket?



Nos, ebből is látszik, hogy mennyire különböznek ők egymástól. Mindegyik egy kis csoda a maga módján és ilyenkor születésnapjukon én is két lépéssel a föld felett járok és hálát adok a sorsnak, hogy hét éve azon a bizonyos szeptemberi napon két egészséges kislányom született. Mesés érzés.