175 év után bezár a Vidámpark. Biztosan jó lesz majd, hiszen az Állatkert veszi át a helyét és persze megmarad a műemlék jelleggel bíró fa hullámvasút, az alatta húzódó mesecsónak, a gyönyörűen felújított és Európa Nostra díjjal jutalmazott körhinta és talán a barlangvasút is.

Sokat szidtuk mi is, hogy le van pukkanva, hogy rendetlen, hogy mosolytalan, unott arcú diákmunkások dolgoznak, hogy korszerűtlen, hogy leselejtezett hintákkal van tele, hogy gazdátlan benyomást kelt.
Mégis minden alkalommal, amikor beléptünk a kapuján ugyanolyan izgalom és boldogság látszódott lányaim arcán, mint amilyen az enyémen lehetett több, mint 30 éve és ez elég volt ahhoz, hogy szeressem.

Egy korszak zárul le most ezzel. Remélem, hogy amit érdemes megmenteni, eltenni emlékbe belőle, azt megmentik és biztonságos helyen őrzik. A "továbbmenet nincs" táblát, a neon betűs kiírást, egy-két padot, széket, a kattogó, forgós beléptetőt. Nem mindent lehet persze. A szagokat, illatokat, hangokat mindenkinek magának kell eltenni.


A múlt hétvégén az autóból döbbenten figyeltük a reménytelenül hosszú sorban állókat, azokat, akik az utolsó pillanatban jöttek el, hogy elbúcsúzzanak a parktól. Áldottam az eszemet, amiért még nyáron, nem sokkal az iskolakezdés előtt mi megtettük ugyanezt. Külön köszönet illeti Esztert, aki a szőnyegtervezős rajzpályázat nyereményei között egy páros belépőt is magáénak tudhatott, így jelentősen olcsóbban vehettük meg a belépőket, amelyek egyébként meglepően magasnak tűntek nekem.

A fa hullámvasúton legalább hatszor mentünk, ráadásul nem mindennapi módon. Hanna nyári olvasmányából, a Hárman a szekrény tetején című aranyos regényből merítettük az ötletet, hogy felmenetkor sikítunk, a lejtőn lefelé jövet pedig némák maradunk. Eleinte koncentrálni kellett nagyon, aztán ment magától. Mit mondjak? Elég furcsán néztek ránk, pont mint a könyvbéli hősre, Andreára. Vicces volt...



Felültünk az óriáskerékre, dodgemmel lavíroztunk, ringatóztunk a mesecsónakban és kapaszkodtunk a régi nagy kedvencen a kanyargón is. 33 percesnek éreztem a 3 perces menetet a break dance űrhajós kiképző eszközön de be akartam bizonyítani, hogy még jó formában vagyok és bírom az ilyesféle megrázkódtatásokat is. A szabadeséses liftre viszont már csak a lányok ültek fel Zoltánnal, én a fényképezés kifogásával inkább lentről néztem őket.
A kis vidámpark részen aztán megállapítottuk, hogy a kicsik is olyan nagyok lettek, hogy azok az attrakciók már nem annyira érdekesek nekik, így inkább a szellemvasúttal mentünk egy kört és ezzel az élménnyel búcsúztunk el a szép kort megélt de mostanra valóban rozoga állapotba került Vidámparktól.


Sok sok fénykép született, amelyeket majd mutogathatnak a lányok az unokáiknak. Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy Vidámpark....

Egy kicsit izgultam, hogy el ne felejtsem a nagy iskolai előkészületek közepette, hogy 11-én 7 évesek lesznek a kicsik és erről illik megemlékezni, sőt megünnepelni. Szerencsére Eszter és Noémi, akik tavaly szeptember 12. óta várják a napjukat, minden nap emlékeztettek rá, hogy valami házi készítésű tortára és nagy felhajtásra vágynak. Pontos ajándék igényükről is tájékoztattak. Noémi távirányítós helikopternek, Eszter pedig valami kutyaidomár Barbie-nak örült volna leginkább.
Noémi részletesen elmondta azt is, hogy azt szeretné, ha reggel tejszínhabos kakaó, szépen megterített asztal, esetleg ültetőkártyával és a becsomagolt ajándékkal várjuk őket azon a bizonyos szerdai napon. Szóval feladta a leckét, én meg nem akartam csalódást okozni neki és Eszternek se, akinek tetszett az ötlet.
Vállaltam, hogy aznap hajnalok hajnalán keljek fel és lampionokkal díszítsem fel a konyhát. A pudingos, tejszínhabos tortát már előző nap elkészítettem. Ideális receptet találtam, mert sütés nélküli és mert egy éjszakát tanácsos a hűtőben tartani.




És eljött a várva várt nap. A megszokott Halász Judit szülinapi dal helyett a PA-DÖ-DÖ szülinapi nótájára ébresztettem a lányokat, akik gyorsan felkapták köntöseiket és rohantak a lépcsőn le. Kint még sötét volt, így a tortába szúrt hét gyertya sejtelmesen világította meg az étkezőt. Az ünnepeltek azonnal magukhoz ölelték a széktámlákon csücsülő plüss kutyákat. Igen, nagyon vágytak erre az ikeás pihe puha kutyára és igen tudom, hogy nagyon sok plüss állatuk van, de erre már hónapok óta vágytak és ezek tényleg szeretni-valók. A kívánságlistáról sem feledkeztünk meg de azt úgy gondoltuk majd a bulijuk napján, egy kevésbé sietős reggel adjuk át.

Így még pont volt időnk tortát reggelizni, habos kakaót inni és feleleveníteni születésük történetét. Újra el kellett mesélnem, hogy Eszter pukkasztotta ki a burkot, mert már kicsi volt neki a hely és úgy gondolta 37 hét éppen elég volt a sötétben. Noémi ezzel szemben két egész percig bújócskázott, mire az orvosok megtalálták és kivették jól megszokott helyéről.
Megemlékeztünk Hannáról is, aki azon a napon veszítette el egyeduralmát és aki azóta is azt tanulja hogyan kell vagy lehet békésen együtt élni két betolakodóval testvérrel.

Fél óra múlva tortától maszatosan rohant mindenki a dolgára, hogy szülinap ide vagy oda, az iskolából ne késsenek el. Legjobban a dupla rajz órát várták, mert kitaláltam, hogy idén igazi süti helyett gipsz muffinokat vigyenek be a lányok és azt fessék ki közösen. Szerencsére a tanító néninek is tetszett az ötlet, így előző nap becipeltük a 28 muffint, a festékeket, kötényeket, alátéteket. Úgy hallottam nagy sikere, nagy sikerük volt.



A zsúrt is Gipszkorszak-ban tartottuk, ahol a közös festegetést, játékokat, vetélkedőket egy bűvész produkcióval egészítettünk ki. Meghívót az kapott az osztályból, akiről a lányok egy hét ismeretség után azt gondolták kedves, aranyos. Jó apropó volt a buli arra is, hogy megismerkedjünk mi is az új kis osztálytársakkal és az anyukákkal. Most már be tudok azonosítani egy csomó kislányt ha Noémi vagy Eszter mesél valamit róluk. Úgy látszik mégiscsak van valami jó abban ha közvetlenül az iskolakezdés utánra esik a szülinap.








Legújabb mániám a képkeretbe való bebújós fotózás. A zsúrra is vittem magammal egy kisebb, ám kellően díszes változatot (a fenti fürdőszobánkban azóta nincs tükör...). Jó móka mögé állni és mindenféle változatban és háttérrel fotózgatni.


Nem felejtettem el a korábbi években készült fotókkal kidekorálni az egyik falat. Érdekes visszanézni miből lett a cserebogár illetve milyen volt Eszter és Noémi baba korában, egy évesen, óvodás korban. Ikreknél persze külön kihívás kitalálni a vendégeknek, hogy melyik baba az egyik és melyikük a másik.


Totót vagyis Ki tud többet az ünnepeltekről kvízt idén is gyártottam. Figyelembe véve azt, hogy főleg írni még nem tudó elsősök alkották a vendégek zömét, most nem három válaszból kellett kiválasztani a megfelelőt, hanem egy E, mint Eszter vagy N, mint Noémi betű lejegyzésével. Íme a kérdések.


1, Melyikük szereti a sós, húsos ételeket jobban?

2, Melyikük az édesszájú?

3, Melyikük kért távirányítós helikoptert ajándékba?

4. Melyikük babázna reggeltől estig?

5. Kinek jobb az étvágya, igazi ínyenc?

6. Melyikük született 2 perccel hamarabb a másiknál?

7. Melyikük teniszezik?

8. Melyikük nyert szőnyeget egy rajzpályázaton?

9. Melyiküknek esett ki több tejfoga?

10. Kinek nagyobb a lába?

11. Melyikük szereti az állatokat?

12. Melyikük szeretne most éppen cukrász lenni?

13. Melyikük úszik a víz alatt nyitott szemmel?

13+1 Hogy hívják a nővérüket?



Nos, ebből is látszik, hogy mennyire különböznek ők egymástól. Mindegyik egy kis csoda a maga módján és ilyenkor születésnapjukon én is két lépéssel a föld felett járok és hálát adok a sorsnak, hogy hét éve azon a bizonyos szeptemberi napon két egészséges kislányom született. Mesés érzés.

Erről álmodtunk. Hogy majd az autóban egymás mellett ülnek a lányok, a csomagtartóban ott lapul majd három iskolatáska és egy irányba haladunk. Hálás vagyok, hogy az álom valósággá vált.



Az évnyitóra nagyon készültek a kicsik. Hanna csak azért, hogy végre újra lássa osztálytársait. Neki is nevezetes ez az év, hiszen ez az utolsó alsós éve, most kezdik az angolt tanulni és bizony egy megmérettetés is vár rá majd év vége felé.


A kicsik megbeszélték, hogy nem fognak egymás mellé ülni, ezzel is hangsúlyozva, hogy ők nem "az ikrek" hanem Eszter és Noémi. A padokon ott sorakoztak a füzetek és a ceruzák én pedig megint hálás szívvel gondoltam a Zöld Kapocs Nebuló csomag programjára, aminek köszönhetően ez a nyaram se azzal telt, hogy mérgezett egérként papírboltokban próbálom összeszedni az előírt felszerelést.

Tankönyveknek nyoma sem volt de titkon örültem neki, mert már így is az elém tornyosuló bekötésre váró füzeteket láttam magam előtt. Ugye ,hogy minden rosszban van valami jó? Legalább nyertem egy kis időt. A könyvek bekötése úgyis mindig nagyobb falat. Szerdára megkapták azokat is. Itthon belelapoztunk, szagolgattuk. A sokat emlegetett erkölcstan könyv irtó helyes, nekem nagyon tetszik...


Az évnyitó félig pityergősre sikeredett. Azért félig, mert Noéminél eltörött a mécses, amikor én meggondolatlanul kiosontam az ajtón, hogy a szomszéd teremben megnézzem Hannát is. Noémi azt hitte, hogy szó nélkül elmentem és otthagytam őt az ismeretlenben, ami persze nem igaz, hogy ismeretlen, mert még nyáron meghívták a végzős negyedikesek a szerencsésen felvételt nyert kicsiket egy kis barátkozásra, környezet ismeretre.
Mindegy. Sajnos innentől kezdve csak nehezen nyugodott meg és az udvaron tartott nagyon "Radnótis" évnyitó alatt is hüppögött. A tizedikesektől egy cserépbe ültetett virághagymát kaptak, amit majd ha locsolnak, szép virággá cseperedik. No én itt kezdtem el pityeregni. Eszter ezalatt néha vigasztalóan, néha megvetően nézett ikertestvérére főleg akkor, amikor az igazgató néni arról beszélt, hogy minden kis elsős vidáman érkezett az iskolába...




A pityergés csak addig tartott, míg én ott voltam. Az elbeszélések szerint ahogy elmentünk, megnyugodott Noni. Én csak akkor, amikor a "legjobb-legrosszabb" játékunk idején a vacsoránál azt mondták mindketten, hogy a legjobb az iskola volt és nem volt legrosszabb aznap semmi.

Azóta már írtak házi feladatot, minden nap testnevelés órájuk van, amiből három inkább katonai kiképzésre hasonlít. Ismerkednek a szabályokkal, a renddel, a szokásokkal és mi szülők is ezt tesszük. Bevallom eszméletlenül kell koncentrálnom, hogy semmit ne felejtsünk el és persze Hannának is ugyanekkora (na jó most az elején egy kicsit kisebb) figyelmet szenteljek. Sok a változás de ebben az iskolában a legjobb helyen vannak a gyerekeim. Itt figyelembe veszik a szülők kéréseit és a gyerekek szempontjait.
Nem lesznek délután négyig iskolában. Hanna folytatja a zongorát, Noémi a teniszt. Eszternek még keressük a testhezálló sportot, amiben remélem végre segítségemre lesz a Nagy Sportágválasztó. Hanna a mindennapos testnevelés óráiból kettőt a KSI uszodájában tölt el, amely sétatávolságra van a sulitól. Szóval egyenlőre megy minden a maga útján és a reggeli készülődés is zökkenőmentesen megy. Van idő reggelizni, a hosszú hajzuhatagok fésülésére és még nem kellett mondogatnom azt se, hogy Siessünk, siessünk!
Jó lenne ha így maradna. Mondjuk főleg rajtunk anyukákon múlik.




Eszti és Noncsi iskolások lettek. Egy hét elteltével azt látom, hogy Eszter a lelkesebb, a szorgalmasabb, a kötelességtudóbb. Noémi gőzmozdony üzemmódban van, vagyis kell neki egy kis idő, hogy felpörögjön. Bár nagyon okosan van megszerkesztve az órarendjük (megjegyzem Hannáé is) és a könnyebb ének, kézműves, erkölcstan, testnevelés és rajz van a nap végére hagyva- mégis fáradtan érnek haza.

Ezen a héten még felkísérhettük őket a tanteremig, jövő héten azonban már az aulában adhatunk nekik egy búcsú puszit. Olyan nehéz elengedni őket. Hanna már nem néz vissza a lépcsőről annyiszor, mint régen...




ui. Az iskolatáskák pedig egyáltalán nem nehezek, mert eltökélt szándékom volt, hogy csakis ugyanolyan masszív, helyes, 2in1 azaz gurulós és háti táska lehet a kicsiknek is, mint amilyen Hannának volt az első három évben. Ehhez azonban egészen Párizsig kellett volna repülnöm, amihez kedvem ugyan lett volna, pénzem viszont nemigen, így a fények városában élő Andi barátnőm vette magára a terhet és battyogott el a Carrefourba, ami olyan nálunk, mint az Auchan és ahol potom pénzért megvette az előzőleg a katalógusból kinézett két táskát. Postán elküldte nekünk és ha nem is az első tanítási napra de a harmadikra ide is ért. Szerintem irtó jól néznek ki és ami a legjobb, gurulósak. 30 Eurót megért. :-))

Nem, nem. Továbbra sem szeretünk kétszer ugyanarra a helyre utazni a nyári vakációban. Egyszerűen pazarlásnak érezzük és érthetetlenül állunk azok előtt, akik évek óta ugyanabba a hotelben szállnak meg. Hűtlenek vagyunk, szeretjük az izgalmakat, várjuk az újat az ismeretlent.

Egy-két kivétel azért akad a mi életünkben is. Létezik néhány város külföldön és belföldön is, ahová mindig nagy örömmel megyünk, természetesen mindig más hotel, panzió vagy éppen ismerős vendégszeretetét élvezve. Kíváncsi vagyok, hogy ez a változatosság iránti igény majd az életkor növekedésével megváltozik -e.


Először húsvétkor jártunk a siófoki Hotel Azúrban. A figyelmes olvasó még arra is emlékezhet, hogy a város jelképének tetején vagyis a felújított víztorony teraszán hagyta a nyuszi az ajándékot a lányoknak és arra is, hogy akkor áprilisban maximálisan kihasználtuk a hotel adta wellness lehetőségeket. Persze a benti medencékben. Kint, húsvéti időjáráshoz cseppet sem méltóan esett a hó, így a szauna és a pezsgőfürdés esett jól.

Itthon a faliújságon ott mosolygott ránk egy voucher, amelyiknek beváltási határideje vészesen közeledett, így aztán nem sokat gondolkodtunk és a vakáció azon napjait, amikor először lett ragyogó napsütés és igazi nyár, újra Siófokon a Hotel Azúrban töltöttük. Ezúttal a kinti medencékben lubickoltunk és persze a hotel saját strandjából a Balatonban is megmártóztunk. Egész más arcát mutatta a hotel. Féltem, hogy zsúfoltság lesz, de olyan hatalmas a szépen gondozott kert, hogy elveszett benne a sok vendég, a nyugágy, mindenkinek jutott a fűzfák árnyékából, a napernyőkből.



A két animátor fiú Tomi és Zoli végtelen szeretettel, kedvességgel és válogatott jó programokkal foglalta le a gyerekeket hol a medencékben hol a fűben hol pedig az esti mini disco idején, úgyhogy végre- végre nem feleslegesen tettem be a bőröndbe a női magazinjaimat és a könyvemet. A mini discó azért jó találmány, mert a világ bármely részének bármely hoteljében ugyanezekre a nemzetközi zenékre és ugyanarra a koreográfiára táncikálnak a gyerekek, így aztán egy pillanat alatt kiderült az animátorok számára, hogy gyakorlott utazókkal van dolguk, hiszen a mi lányaink kívülről fújták a spanyol, olasz vagy éppen angol dalocskákat. A kicsik ráadással is előálltak, hiszen szeretnek szerepelni. Előadták az óvodai ballagásra betanult táncot, azt a bizonyos gamgam style ugrálást de olyan átéléssel megint, hogy azt vettem észre, hogy a teremben mindenki egyszerre tapsol.

A fiúk kiváló munkája miatt ezt a rövid, ám annál eseménydúsabb nyaralást időnként úgy éreztük,mintha gyerekek nélkül élnénk át és amikor már pont elkezdett hiányozni mindhármuk kacagása,csiripelése, szaladtak hozzánk, hogy családilag lubickoljunk, nappal vagy éppen éjszaka, mert az olyan izgi és pelotázzunk vagy játszunk a villám kártyajátékkal a Blink-kel vérremenő csatát és azt érezzük valóban megérkezett a VAKÁCIÓ!



A Hotel Azúrt-t pedig melegben és hidegben is ajánlom mindenkinek. Annak ellenére, hogy igényes, szép szálloda, nem valószínű, hogy visszatérünk. Mondtam már! Hűtlen utazók vagyunk...

Hanna bizonyítványa kitűnő lett. A Radnótiban csak harmadiktól kezdenek el rendesen osztályozni, vagyis itt már nem csak egy részletes szöveges értékelés található a bizonyítványban, hanem osztályzatok is 1-5-ig. Szóval Hanna kitűnő lett. Kapott dicséretet matematikából, énekből és rajzból és kézművességből. Remélem nem látta rajtam,hogy kicsit bántott, hogy magyarból nem, hogy olvasásból és nyelvtanból csak úgy simán ötös lett... Borzasztó vagyok ugye?
Kapott jutalom könyvet is. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül jutott neki Fehér Klára regénye, a Bezzeg az én időmben.


A bizonyítványosztást a meglepetés évzáróval egybekötött anyáknapi műsoruk előzte meg, amelyet a díszteremben adtak elő nekünk, szülőknek. Ahogy azt már megszokhattuk volt benne bőven verses, próza, énekes és hangszeres produkció. Tudtam,hogy nagyon sokat próbáltak a suliban. Én speciel itthon is hallhattam vers- és dal részleteket és nagyon élveztem mindet.
Hanna is kivette a részét a szereplésekből. Azt se tudtam,hogy a színpad melyik részén keressem mert hol lelibbent a zongorához, hol furulyázni kezdett, hol az énekesek közé állt be, hol pedig verselt.



Szóval Hanna kitűnő lett, amiért persze büszkék vagyunk rá, ugyanakkor felhívtuk a figyelmét arra, hogy jövőre, negyedikben már sokkal nagyobb követelmény vár rá és bizony tétje is lesz a tanulásnak- felvételiznie neki is kell.

Hanna kitűnő lett, ami nagyon szép teljesítmény különösen annak tudatában, hogy nem tett túl nagy erőfeszítéseket ezért. Szerencse, hogy jó feje van, hogy eszes- szokta mondani anyukám.
Jövőre ez már nem elég. Nagy elhatározásokkal vágunk bele majd a negyedik évbe.
Már a helyes, gurulós, kutyás iskolatáskája se kell. Azt mondta, nagyon gyerekes....


A bizonyítványosztás után a rózsás fagyizó felé vettük az irányt, ami arról híres és nevezetes, hogy rózsa alakba formázott fagyit kapunk a tölcsérbe, amit aztán jó ideig csak nézegetünk, csodálunk és csak akkor kezdjük el nyalni vagyis elrontani, amikor már csöpögni kezd és nincs más választásunk.


Estére színházjegyünk volt a Mary Poppins musical-re, igaz csak kettő, így hosszas huzavona után dőlt csak el, hogy Zoltán lesz Hanna kísérője. Neki kedves emlékei fűződnek a műhöz és egyébként is magyarul és angolul is tökéletesen kiejti, hogy "szuperfreno-frenetikó-maxikapitális", "supercalifragilisticexpialidocious" vagyis igazán megérdemelte az apa-lánya estet. Én azzal vigasztaltam magam, hogy pár év múlva a kicsikkel bizonyára én is átélhetem az élményt függetlenül attól, hogy milyen eredménnyel zárják az iskolai évüket.

Még májusban....



Hát ez a nap is eljött. Elballagtak a kicsik az oviból. Nincs több ovisom. Szeptembertől Eszter és Noémi is fél hét körül kelnek fel, hogy ideális esetben legyen idő egy közös reggelire, hogy szépen fésülten és mindent összekészítve bepattanjanak az autóba nővérükkel együtt, hogy mind a hárman megérkezzenek az iskolába ha lehet még becsöngetés előtt. Elsősök lesznek. A mellettük lévő teremben pedig Hanna ül majd, már negyedikesként.


A ballagás nagyon szépre sikeredett. Volt benne megható és megmosolyogtató rész is bőven. Először a gyerekek által összeállított műsorral kedveskedtek a szülőknek a ballagók. Volt, aki éneklésben - , volt aki táncban- és akadt, aki versben jeleskedett. Az enyémek egy három népdalból álló csokorral álltak ki a szülők elé cseppet sem lámpalázasan. Kaptak is utána az öltözőben bókokat, elismeréseket rendesen, kérdezték, hogy hol tanulták a lányok ezeket a kevésbé ismert dalokat, nekem pedig dagadt a májam, hiszen az egyik dalt én tanítottam nekik, a másik kettőt pedig Hanna. Szavaltak is persze, mert ők nagyon szeretnek szerepelni én meg áldottam a pillanatot, amikor megvettem a kis kamerát, amivel felvehettem ezeket a soha vissza nem térő perceket.




A "Legyetek jók ha tudtok" zenéjére megkapták kis tarisznyájukat majd összekapaszkodva elhagyták a tornatermet hogy az udvaron keresztül a csoport szobába haladjanak. Ekkor nyomtuk a kezükbe a két kis meglepetés csokrot. Egyet, amelyet a kreatív gipszkorszakos lányok, Zsuzsi és Lilla készített direkt erre az alkalomra és amiben az a jó, hogy nem hervad el. Különleges papírból hajtogattak nagy gonddal rózsákat, leveleket és ebbe tűzték bele az írószereket.

A másik virágcsokor is rendhagyó volt. Ezzel anyukám lepte meg a kicsiket. A két kis kosárat virágok és egy kis madár díszítette, amelyet könnyedén a karjukra akasztva vihettek. Nagyon sokáig emlékeztetett bennünket a nagy napra, amikor elballagtak, azután be kellett érnie a lányoknak a megmaradt kosárkával és a madárral no meg a sok fotóval, ami készült róla.


A ballagásra majdnem minden szülő vitt valamilyen sütit, mert a forgatókönyv szerint piknikezésre vártak mindenkit. Én a jól bevált Sport szelet tortát vittem, anyukám pedig az utánozhatatlan vajas pogácsájával járult hozzá az eszem-iszomhoz.

A teremben aztán folytatódott a meglepetés műsor. Az történt ugyanis, hogy Zsuzsa néni, a dajka a legnagyobb titokban betanított egy-egy versikét, amelyet a két óvó néninek szavaltak el a gyerekek. Az enyémek itthon is gyakoroltak, csodálkoztam is, hogy milyen klassz verset talált ez a Zsuzsa néni, minden sora ráillik a két óvó nénire külön-külön. Csak később vált nyilvánvalóvá, hogy a verset maga Zsuzsa néni írta a neves alkalomból. Mondjuk naponta bebizonyította mennyire kreatív, de ezzel a művével hatalmas elismerést váltott ki belőlem.

Ezután adtuk át a szülőkkel közösen az ajándékokat, amelyek közül egyről kicsit bővebben írok most. Azt találtam ki, hogy készítsünk olyan emlékkönyvet, albumot Ildikó néninek (aki a 4 év alatt végig a gyerekek óvó nénije volt), amelyben a gyerekek lerajzolják őt és a szülők segítségével lejegyzik legemlékezetesebb pillanataikat, fotó montázzsal, idézettel, versikével vagy bármilyen kreatív megoldással töltsék meg a két lapot, amelyeket nagy titokban nyomtunk a kezükbe. Igen. A régi olvasó emlékezhet arra, hogy volt már ilyen próbálkozás az óvodai életünkben. Hanna óvó nénijeit is hasonló albummal ajándékoztunk meg, ám most úgy éreztem, hogy ha valaki valóban értékeli és megérdemli ezt a személyre szabott albumot a gyerekektől (és a szülőktől), az Ildikó néni lenne. Szerencsére minden szülő lelkes volt vagy legalábbis határidőre leadta a rajzokat. Úgy vettem észre, hogy apait-anyait beleadtak (szó szerint),mert igencsak kreatív művek születtek, amelyeket aztán egy nagyon igényes albumba köttettünk be.


Az ajándékozás és a köszönetnyilvánítás után a szülőket kiterelték az udvarra, mert újabb meglepetés készült. Ezúttal a gyerekek leptek meg bennünket. Előző nap színes ruhát kellett bevinnünk az öltözőbe de nem volt szabad kérdeznünk semmi többet. No hát kiderült miért kellett a short és a póló. Anna néni, a fiatal,lelkes óvó "néni" betanította a csoportot az elhíresült GamGam style (így írják? )táncra. Bevallom nem rajongok ezért a zenéért, nem is értettem mire ez a nagy felhajtás körülötte, ám a gyerekek tánca hatására átértékeltem az egész művet. Nos, itt is nagyon hálás voltam a kamerának, mert a fotók nemigen tudnák visszaadni azt a koreográfiát, mozgást, mimikát, aminek egymás után kétszer (merthogy visszatapsoltuk a kicsiket) részesei voltunk. Jól is esett ez a vidám rész, mert addigra már elég sokszor eredt el a könnyünk, kifejezetten jól esett egy kicsit nevetni.



(A táncot olyan jól megtanulták a lányok, hogy később egy siófoki hotel Mini discojában magántáncosként léptek fel, melynek során táncukat óriási vastaps kísérte no de erről majd később úgyis írok)


Talán ez volt a legvidámabb része a ballagásnak, ám ami ezután történt, az kétségtelenül a leglátványosabb és leghatásosabb befejezése volt az eseménynek. Amikor a sok fehér, héliummal teli lufikat három, kettő egyre felengedték a gyerekek, úgy éreztem pont olyan gyorsan szállt el az óvodás kor, mint amilyen gyorsan a lufik röppentek fel és szálltak a magasba. Próbáltam mindkettő szárnyalását a szememmel követni, amíg csak egy kicsiny pont nem lett az égen, aztán elvesztettem szem elől őket.


Szerencsére két kis ballagóm nem hagyta, hogy sokáig filozofáljak. Inkább hívtak, hogy megmutathassák a kis fenyőfát, amelyet az udvarra ültettek, hogy úgy 2036-ban majd egyszer a saját gyerekeik hitetlenkedve megkérdezhessék őket, hogy "Tényleg anya? Azt a nagy fenyőfát még te ültetted a társaiddal ovis korodban? " Mire ők majd azt felelik, hogy "Bizony gyermeke(i)m. Ott a tábla, láthatod. Az áll rajta, hogy Csigabiga csoport 2013.



És hogy mit kaptak a lányok amolyan ballagási emlékként? Először is egy fotókönyvet, amely az óvodai életüket mutatja be. A legtöbb képet én készítettem de szerencsére partnerek voltak az óvónénik is, akiknek az alvó és napos kötényes képeket köszönhetem.
Ott van a kis könyvben az öltöző, a megérkezés, az indulás, a kis padok, a poharak, a képek...





Kaptak egy-egy karórát is. Olyan igazi lányosat, mégis komolyat, amilyet már az iskolások hordanak. Mert rohan az idő és ezt nem árt ha ők is tudják. Ha máskor nem, reggel fél hét körül, amikor felébrednek, hogy kényelmesen elkészülhessenek, megfésülködhessenek, hogy együtt reggelizzünk és, hogy időben odaérjenek az iskolába.