Nem is olyan régen a kicsik arról panaszkodtak, hogy ők még nem vonatoztak a nővérük pedig igen és ez nem igazságos. Azért az nem igaz, hogy nem ültek vonaton, maximum nem emlékeznek rá de tény és való, hogy többnyire autóval közlekedünk mindenhová. Tavasszal aztán felkerekedtünk és kis hazánk első vasútvonalán azaz Budapest-Vác-Budapest szakaszon zötykölődtünk. Akkor írtam is erről. Vonatozás volt ez is de nem olyan, mint amilyet a MÁV Nosztalgia utak adnak. Na az aztán ahogyan a nevében is szerepel élmény a javából. Először is olyan kocsikban utazhatunk, amelyeket szinte hallunk ahogy mesélnek a régmúlt időkről. A mozdonyokhoz nem értek de az biztos, hogy az se mindennapi különben nem fotózná annyi mozdonyrajongó az állomáson ezeket.

Szóval arra gondoltam, hogy ha ennyire szeretnek vonatozni a lányaim, akkor kinézek egy szimpatikus élmény utat nekik. Nem volt könnyű dolgom, mert három, kivételesen izgalmasnak tűnő kirándulás egy napra esett és a későbbiek is különlegesnek tűntek. Miközben a programok között böngésztem az utolsó pillanatban beküldtem egy korábbi utazásunkról szóló fényképet a MÁV Nosztalgia fotópályázatára. Pár nappal később aztán jött az értesítés, hogy megnyertük a Levendula Expresszre szóló jegyeket ráadásul a Pullman kocsiban utazhatunk vele. Juhé!! Pont azt a programot néztem ki a gyerekekkel. A Pullman kocsi attól különleges, hogy négy vagy két személyes asztalkák mögött/előtt ülhetünk kényelmes, állítható támlájú szépséges kék, bársony székeken. Az ott utazók újságot kapnak és korlátlanul fogyaszthatnak ásványvizet, kávét, teát. Itt van felszolgálás is, azaz nem kell az amúgy nagyon hangulatos étkezőkocsiba átsétálni ha valami finomságra vágyunk. Odafelé reggelit, szendvicset vagy virslit szolgálnak fel ha kérünk, visszafelé pedig valamilyen meleg ételt, külön térítés ellenében. Szépséges abrosszal van megterítve és elegáns üveg kancsóban van a víz. A csészék, poharak láttán mi is valahogy jobban kihúztuk magunkat és kisasszonynak képzeltük magunkat. Az asztalka azért is jó, mert kényelmesen lehetett kártyázni. A kicsiket nagyon izgatta, hogy a zakatolás közben hogyhogy nem lötykölődik ki a kávé és a víz és együtt drukkoltunk a pincér fiúnak, hogy ne öntse ő se mellé.






A nyeremény az egész családnak szólt, ám Zoltánnak halaszthatatlan dolga volt, Hanna pedig legjobb barátnőjének UV szülinapi partijára volt hivatalos és azt nem szerette volna kihagyni. Pontosan kettő percig szomorkodtunk emiatt aztán rájöttünk, hogy úgyis régen volt részünk anya és az ikrek kalandban, jó lesz nekünk így hármasban. Így is lett.
Amikor a nap végén begördült a vonat a Nyugatiba megállapítottuk, hogy régen nevettünk, sétáltunk, beszélgettünk zavartalanul ennyit. Azóta is felidézünk egy-egy történetet.

Mellettünk a két személyes asztalhoz egy amerikai házaspár ült. Kiderült, hogy gyakori vendégek Magyarországon, minden évben itt töltenek pár hetet és valahogy megtudták, hogy van ez a MÁV Nosztalgia, amivel nem mindennapi módon lehet eljutni a legszebb helyekre. Igazuk van és nagyon jó fejnek tartottam őket. Mivel minden magyarul volt kiírva és csak pár szót tudtak a mi furcsa nyelvünkön elvállaltam a tolmács szerepét némi idegenvezetéssel megspékelve, így nem csoda, hogy az út végére e-mail címet cseréltünk és úgy tervezzük, hogy még találkozunk az életben.

Korábbi MÁV Nosztalgiás újainkon mindig volt egy házigazda. Valaki, aki a hangosbeszélőn köszönti, tájékoztatja az utasokat. Bevallom kicsit csalódtam, hogy ez most elmaradt. Lehet, hogy csak a hosszabb utakon van ilyen és a Budapest- Balatonfüred nem ez a kategória ugye. Viszont nem maradt el a köszöntő erdélyi áfonya likőr körbekínálása és a házi kolbászos falatkákból is kapott, aki kért.
A lányokkal végigsétáltunk a kocsikon, megnézték az étkező- és bár kocsit meg a kevésbé elegáns de azért kedves és szép standard osztályt is. A mosdó nagyon érdekelte őket, visszafelé azt nézték az utolsó kocsiból, hogy valóban a sínek közé pottyan vagy csurog aminek pottyannia vagy csurognia kell. Bizony, egy kisgyereknek ezek is nagy élmények... :-)

Aki elég szemfüles volt, az megváltotta előre a Balatonfüred-Tihany útra szóló buszjegyet. Mi nem ilyenek voltunk és nagy meglepetésemre már nem is jutott. A kicsik megszeppentek, hogy mi lesz akkor most velünk de megnyugtattam őket, hogy az ilyen váratlan helyzetek a legtöbbször úgy végződnek, hogy belátjuk jobb, mintha az eredeti forgatókönyv szerint zajlott volna minden. Ok, nem ezekkel a szavakkal mondtam nekik mindezt de ez volt a lényege.

A helyi járatra préselődtünk fel és így érkeztünk meg Tihany fő terére. Mondjuk csodálkoztam, hogy egy fesztivál idejére miért nem iktatott be sűrítő járatot a Volán busz. Minket nem annyira Tihany nevezetességei izgattak, sokkal inkább a híres levendula föld, amiről már láttunk képeket és amiről nem akartam elhinni, hogy nem Provance-ban készültek (amit volt szerencsém még friss házasként saját szememmel látnom) Rövid kérdezősködés után (merthogy útbaigazító tábla sem volt sehol) megtaláltuk a helyes útirányt, ami egy 1,5 km-es sétát jelentett, igaz lejtőn, így csak a visszaút miatt aggódtunk kicsit. Időnként barna papírzacskóban illatozó levendulacsokrot tartó emberek jöttek velünk szembe, akik már túl voltak a szüreten, így tudtuk, hogy helyes az irány. Pár perc múlva a szemünk elé tárult a látvány, amire annyira vágytunk. Egy egybefüggő, lila levendulamező és egy másik, amelynek lila pompáját tarka ruházatú emberek "csúfították" el. Mindegyik hajladozott és igyekezett a lehető legjobban megtömni a papírzacskóit az illatos virággal. Mi is szereztünk egy ilyen szatyrot méghozzá sorbaállás nélkül. Büszke voltam magamra, hogy otthonról hoztam két ollót, így csak egyet kellett kölcsönöznünk a standon, ahol a fizetés is zajlott. 2000 Ft bizony nem kevés egy zacskónyi levenduláért ám mégsem sajnáltam érte a pénzt, mert nemcsak a virágért hanem az élményért is fizettem... A levendulaszedés hangulatos foglalatosság de azért nagyon figyeltünk arra nehogy méhecskét markoljunk meg, hiszen elég sokan döngicséltek az illatos bokrok felett. Először elhessegettük őket és csak utána vágtuk le a virág szárát. Aztán le kellett még győznöm pókiszonyomat is. Bizony meglehetősen förtelmes egzotikus pókokat láttunk a bokrok mélyén és a fűben is. Ettől a két zavaró tényezőtől eltekintve csodás érzés volt a levendulamező közepén az illatfelhőben és a valódi bárányfelhők alatt a szüret és nagyon gyakran szakítottuk félbe a műveletet a fényképezés kedvéért.




Érdekes volt látnom most is az ikrek különbözőségét. Míg Noémi precízen, szálanként szedte a csokrát, gondosan egyformára vágva a szárakat, addig Eszterrel mi hatékonyan, ide-oda kapva gyűjtöttük a levendulát.


Amikor már úgy éreztük nem fér több a zacskóba, elindultunk az emelkedőn vissza Tihany központjába. Most minket állítottak meg úton útfélen, hogy hol szereztük ezt a hatalmas mennyiségű levendulát és mi nagyon szívesen elmagyaráztuk, hogy ott a völgyben, ami egy kiadós sétával érhető el.

Megéheztünk, ettünk volna valami főtt ételt de úgy látszik Tihanyban még nincs szezon júniusban vagy nem készültek fel a fáradt vándor kiszolgálására. Két vendéglőben is csak egy órás várakozás után tudtak volna ételt varázsolni elénk, így beértük péksütivel, az legalább friss volt. Ettünk jégkrémet is, sétálgattunk, kicsit meséltem a Tihanyi apátságról meg a visszhangról aztán visszabuszoztunk Balatonfüredre, ahol a szokásosnál is nagyobb nyüzsgés volt az úszóverseny miatt. A Tagore sétányon minden harmadik ember megcsodálta a levendulánkat és mi fáradhatatlanul válaszoltunk nekik, hogy igen, ezt Tihanyban szedtük.

Nem tudom hogyan de Arácson kötöttünk ki így a tervezettnél hosszabb sétával értünk vissza a Füredhez szerintem teljességgel méltatlanul kinéző vasútállomásra (bár biztató, hogy építkezés nyomait láttuk) Amíg kinyitották a vasúti kocsink ajtaját majd utána is, már elhelyezkedve a kényelmes Pullmann kocsiban azzal múlattuk az időt, hogy riportot készítettem a lányokkal, akik boldogan, viccesen, reklámblokkokkal megtűzdelve elmesélték hol jártunk és mit csináltunk ezen a tökéletes napon, amikor még az időjárás is olyan volt, amilyennek levendulaszüret és sétálgatás idején lennie kell.
Kitöltöttük még a kiosztott kvízt is, mert az mindig van a MÁV nosztalgián és remélem ez így is marad. Nem tudom ki nyert de gondolom ezúttal nem mi, mert akkor biztosan szóltak volna.


Mivel Tihanyban nem sikerült főtt ételhez jutnunk (ami miatt az ottani vendéglátósok szégyelljék magukat) a MÁV Nosztalgia étlapjáról választottunk babgulyást és vanília sódós meggyes rétest. Mindkettő nagyon-nagyon finom volt.

Eszter ezután gyakorlatilag azonnal elaludt. Noémi még mocorgott, csacsogott kicsit aztán ő is lehajtotta a fejét az ölembe és csak Kelenföldön nyitották ki a szemüket.


Na kérem ezt hívják úgy, hogy élményvonatozás. Ez is megunhatatlan kategória. És bizony azon kaptam magamat, hogy nézem a következő programjaikat és a naptárunkat.