"Nosztalgia járat indul a kilences vágányról, a vágány mellett kérem vigyázzanak!-hangzott a hangosbemondóból a MÁV-hoz méltóan a menetrendben lévő indulási időhöz képest kb. negyed órás késéssel a figyelmeztető szöveg. Akaratlanul kihúztuk magunkat és a ránk váró élménytől - valamint a sommellié által kínált boroktól kissé "megrészegülve" kezdtük tanulmányozni az étlapot. Jó, hogy a Pannónia kocsiban kaptunk helyet, mert a vörös bársony ülések és az arany függönyök stílusa valóban ünnepivé tették a csaknem három órás kiruccanást. A Hungária kocsi már kevésbé tetszett kényes ízlésünknek, ám az Orient expressz étkezőkocsija már nagyon is.
Próbáltunk kitalálni valami ünnepelni való alkalmat. Pezsgőspohárral a kezünkben gondolkodtunk azon, milyen évforduló, szülinap, neves esemény legyen az apropója annak, hogy mi egy hétköznapon a Gyertyafény Expresszen utazunk.

A vaj puha báránynál tartottunk, amikor Zoltán ránézett az asztal sorszámunkra, amely a 13-as számot viselte. Hiszen éppen ennyi ideje ismerjük egymást, ez már elég ok egy kis ünneplésre. Csin-csin, erre koccintunk.
Valójában. augusztusban a házassági évfordulónkat ünnepeltük volna vonatozva, ám Szilvi barátnőm, akitől az ötlet származik, párjának születésnapjára vett két jegyet, ám az utat sajnos előre nem várt okok miatt el kellett halasztaniuk, így mi boldogan vettük át tőlük a részvétel lehetőségét és titkon még örültünk is, hogy nem kell négy hónapot várni a kalandig.



Valahogy elképzelhetetlennek tartottam, hogy csak úgy, mindenféle különösebb indok nélkül, csak azért, mert imádjuk a régi étkezőkocsik és az elegáns vonatutazás hangulatát, vegyünk részt egy nem mindennapi gasztronómiai utazáson. A körülöttünk ülő párokról is azt gondoltam, hogy bizonyára házassági évfordulót, születésnapot, névnapot, eljegyzést tesznek felejthetetlenné azzal, hogy a Pannónia, Hungária vagy Orient expressz étkezőkocsiban fogyasztják gyertyafényes vacsorájukat. A vonatból Visegrádon szállhattunk ki először. Itt a szintén muzeális értékkel bíró mozdony megfordult és kis kerülő úton húzta haza az elegáns vendégsereget. A kocsikat alaposan megszemléltük Zoltánnal, sokféle lehetséges epizód megfordult fejünkben, egyszerre lelkesedtünk a rejtett mosdó és kényelmes, rugózó fotelek, kanapék, ülések láttán. Némi információt, érdekességet is megtudtunk a kocsikról, a hangosbemondó úrnak hála, így ez a zakatolás valóban gasztronómiai-, ismeretterjesztő -, idő- és romantikus utazás volt. A hangok, a szagok, a fények, az anyagok
Veresegyházán megint megállt a szerelvény. Három, népviseletbe öltözött asszonyt pillantottunk meg az ablakból, akik viszonozták integetésünket, így azt hittük, hogy az asszonykórus fog műsort adni nekünk az állomáson, ám ennél sokkal finomabbal készültek. Házi rétessel megrakott asztal várt bennünket a peronon. Margit nénit, a Mamát, azonnal megismertük, hiszen a veresegyházi medveparkos program után szinte minden alkalommal betérünk vendéglőjébe, az Édenkertbe, amelyről már egyszer ódákat zengtem. Nos, a Mama, a vendéglő szíve lelke többedmagával sütötte a réteseket a Gyertyafény Expressz utasainak.

Biztosítottuk őt afelől, hogy még találkozunk egymással aztán visszatértünk a szalon kocsiba, ahol egy bárzongorista zenéjére folytattuk a zavartalan beszélgetést. A beszélgetést, amely nagy részben egy új vállalkozás kibontakozásáról, megvalósításáról és a régi felvirágoztatásáról szólt...



Három szál rózsát vittünk haza lányainknak, mi pedig egy nagyszerű élményt. Olyat, amilyet szívesen adnék ajándékba másnak is. Már van is ötletem kinek. Biztos vagyok benne,hogy lesznek követőink, más is kedvet kapott az úthoz és majd beszámolnak róla. Csak siessenek. A jegyek állítólag elég hamar elkelnek!

ui. Bárányt ettünk. Bosszút állt rajtunk az állat. Szombat óta bárányhimlős gyereket ápolok. A következő bejegyzésben erről írok.

Nekem akkor is úttörővasút. Egyszerűen ne áll a nyelvemre, hogy gyermekvasút, pedig már 20 éve ez a hivatalos elnevezése a Széchenyi hegy és Hűvösvölgy között zakatoló vonatnak.
Valami varázsa van ennek a gyerekek által üzemeltetett vasútnak, legalábbis sokadszorra is olyan izgatottak voltunk, mintha először utaztunk volna rajta. Azon a napon ráadásul egy évforduló kapcsán fúvós zenekar zenélt a peronon és igazi, fekete füstöt árasztó nosztalgia gőzmozdony is fogadta az utasokat. Odafelé fapados kocsiban, visszafelé viszont egy igen szépen felújított luxus kupéban utaztunk.

amely út egyébként nagyon hosszúra nyúlt, azt hiszem egy gyors gyalogló simán leelőzött volna bennünket, így nem csoda, hogy a lányok mind elaludtak. Valamikor Zoltán anyukája, Évike is úttörővasutas volt. Egy idős úr nagyon szellemesen megállapította, hogy bizony teljesen kicserélődött a személyzet, ma már más gyerekek dolgoznak a pénztárban és más kezeli a jegyeket, mint az ő idejében.. Hanna lelkes volt és egyszer ő is szívesen vasutazna, amihez bizony jó tanulmányi eredmény szükséges. Ennyiben maradtunk. Vagy elfelejti vagy megmarad a vágya.
Itthon már nem akaródzott persze rendesen aludniuk, így barátainkkal, Heniékkel a városligeti KRESZ parkba ugrottunk ki. A kicsik gyakoroltak, mert hamarosan postai úton megérkeznek pedálos biciklijeik, vagyis most futóbiciklijeikkel tökéletesítették egyensúlyérzéküket. Réka motorozott, Hanna örök barátja, Bazsa pedig rollerral szelte a köröket. Hannám nagyon boldog volt, mert a szuper felvételijéért kapott csajos görkorcsolya felszerelésében száguldozott. Nem tudom hogy köze van e a jégkorcsolya tudásához de egy pillanat alatt ráérzett a görkorizás ízére és nagyon bátran, szabályosan, mitöbb gyorsan haladt a pályán. Egy saját lányát tanító apuka meg is jegyezte, hogy nagyon ügyes Hanna és óvatosan érdeklődött, hogy mennyi időbe telt, míg megtanult ilyen magabiztosan gurulni. Mondtuk, hogy két kört ment a szobában és egyet a folyosón viszont korábban egész jól megtanult jég korcsolyázni.


Egy idő után egyébként már nem is kellett nagyon figyelni a gyerekekre, Hanna nagylányosan támaszkodott egy széles fához és pihenésképpen Balázzsal folytatott eszmecserét, néha összebújva sugdolóztak és Henivel abban reménykedtünk, hogy a születésük óta megmaradt barátság az évek során nem múlik el soha.
Szóval, hogy mi se unatkozzunk és legalább a sportolás illúziója is meglegyen, elkezdtünk Pétanque-ozni. A nehéz fémgolyókat még én tettem be a kocsiba utolsó pillanatban és reméltem, hogy ha már cipeljük, akkor lesz is alkalmunk versenyezni. Volt.
XVI. kerületi házaspár-XV. kerületi házaspár: 3-4, azaz győztek Heniék.







Másnap Zoltán meg szeretett volna kímélni a reggelikészítés fáradalmaitól, így kitalálta, hogy menjünk el egy nagyon ünnepelt helyre reggelizni a város másik felébe, Óbudára. Nem volt sok kedvem, mert jól esett itthon pizsamában tengeni lengeni, aztán mégis meggyőzött, így csakhamar a Pastraniban találtuk magunkat, ahol a reggelinkre várva, a lányok a látványkonyhában sürgölődő szakácsok munkáját bámulták tátott szájjal. A hely nem rossz, gyerekbarát és trendi is egyszerre, be is zsebelt egy díjat, ami szerint Budapest egyik legjobbja.


Visszafelé szavaztunk, Hannának a demokráciáról beszélt Zoltán meg arról, hogy ez is kicsit olyan, mint amikor este csak egy mesére van idő és akkor szavazniuk kell, hogy melyik könyvből olvassunk fel és bizony nem mindig teljesülhet az ő akarata, a többség döntése a mérvadó és ezt tudomásul kell venni, azaz őrjöngés és kiabálás nélkül illik elfogadni az eredményt még ha az nem is egyezik az ő kívánságával. Észrevette, hogy sok helyen össze vannak firkálva a plakátok, némelyiket el is olvasta és még nevetett is rajtuk. Szóba került a miniszterelnökség, a pártok elnevezése, Hanna pedig olyan okosakat kérdezett, hogy nem győztünk válaszolni neki.
Délután aztán újra kimenőnk volt Zoltánnal. Bizony, egy ideje a hétvégéből minden alkalommal lecsippentünk egy kicsit, hogy kettesben legyünk és félbeszakítások nélkül tudjunk beszélgetni. Most például főleg politikáról, mert az Zoltánt mindig is érdekelte, engem pedig kicsit megfertőzött ezzel. Ezúttal egyébként kedvencem, Woody Allen darabját néztük meg a Centrál Színházban és bizony sokat nevettünk. Szünetben egyébként amolyan Zoltános ötlettől vezérelve beugrottunk a K+K Opera hotelbe egy kávéra, majd még bőven időben vissza az ülőhelyünkre a második felvonásra.

Vagyis inkább örök sárga. Bizonyára alig van felnőtt és óvodás, aki ne készített volna hasonlót, életének valamelyik szakaszában. Pofon egyszerű és egy időre leültethető vagyis leköthető vele a gyerek. Én legalábbis akkor álltam elő a "csináljunk aranyesőt" ötlettel, amikor pár perc nyugalomra volt szükségem, hogy a konyhában zavartalanul tevékenykedhessek. Ha még tudományosabb akarok lenni, akkor leírom, hogy a sárga krepp papír gombóccá pödrése fejleszti a finom motorikát, ami jól jön minden gyereknek. Ragasztózni amúgy is szeretnek, aztán már csak ügyesen oda kell nyomkodniuk a gombócokat a megrajzolt ágakra és készen is van a remekmű. Elrontani szinte lehetetlen és garantált a sikerélmény. A lányok büszkén mutatták fel nekem műveiket, hogy megörökítsem. Az igaziak a kertben lassan elvirágzanak, de ezek még jó sokáig itt díszelegnek.

Feri bácsi, az az áldott jó szomszéd már hetekkel húsvét előtt kérdezte, hogy a hagyomány szerint ugye idén is szeretnénk három nyuszit kölcsönbe, mert emlékszik mekkora örömöt szerzett vele a múltkor is a lányoknak és mert éppen most születtek és ugye... Hát persze vágtam rá és lányaim csillogó szeme és öröme mellett eszembe jutott a dobozból kiszökdöső nyulak kergetése, az izgalom hogy csak épen, egészségesen adjuk vissza gazdájának és máris orromban éreztem szagukat..
Hétfőn reggel aztán becsöngetett Feri bácsi, hozta a három nyuszit, hozzá szénát és tápot. Csodaszép foltos kis nyuszikat kaptunk, elidőztem felettük. A lányok éppen Zoltánnal együtt autóztak, hogy friss kenyeret szerezzenek de leginkább azért, hogy nyugalomban készülődhessek, süssek, főzzek. A répatorta már javában sült, amikor megérkeztek a nyuszik, így sebtében gyártottam egy húsvéti nyúl aláírásával ellátott levelet és a bejárati ajtó elé tettem. Zoltánt hívtam, hogy számítsanak a meglepetésre, amely egy kicsit korábban, délelőtt kopogtatott be.
Amíg megérkeztek készítettem kókuszgolyót, pontosabban Hanna igen kreatív ötlete nyomán kókusz tojást, azaz az ünnep alkalmából tojás alakúra formáltam a masszát.
Aztán megérkeztek. Hanna azonnal feltépte a nyuszifüllel ellátott borítékot és olvasni kezdte. nagyon izgatott volt, így aztán Zoltán is besegített. Világosan leírta benne a nyuszi, hogy csak pár napra adta kölcsön fiait, utána haza kell jönniük és kéri, hogy bánjanak velük finoman és etessék itassák őket gondosan. Egyébként pedig mind a hárman piros szemeikkel figyelni fogják, hogyan viselkednek ideiglenes gazdáik és a húsvéti nyúlnak erről részletesen be is számolnak.


Berontottak a házba, mivel az esős, borongós időre való tekintettel szó sem lehetett arról, hogy kint hagyjuk őket. A nyulakat elosztották egymás között. A legfoltosabb lett Hannáé, a majdnem teljesen fehér Noémié és a csíkos hátú Eszteré. Kimondhatatlanul boldogok voltak és azt hiszem igazán kesztyűs kézzel bántak velük, megállás nélkül etették, itatták volna őket. Kipróbálták, hogy tényleg szereti e a répát. Igen szereti, ahogyan minden mást is, amivel fogaikat koptathatják, így például az előszobában lévő kispadot, a cipők talpát és a fa fogast is.

Amikor kisütött a nap kivittük őket legelni. Egy ideig hagyták magukat a bicikli csomagtartójában aztán a szabadság érzését megízlelve tovább állt volna mind a három. A szomszéd kutya szagot fogott és majdnem megőrült a ténytől, hogy közvetlen közelében de számára elérhetetlen helyen egy igazi nyúl lapul. A cicánk is féltékenyen és megvetően nézett az új jövevényekre, így visszakerültek a biztonságos dobozukba. Kedden reggel, óvodába indulás előtt elbúcsúztak a lányok a nyusziktól de nem könnyesen, hiszen tudták, hogy Feri bácsi gondjaira bíztam mindet, mert ugye ő ért hozzá és persze bármikor meglátogathatják Foltit meg a másik kettő név nélkül maradt nyuszit. A kicsik kételkedés nélkül elhiszik, hogy a Húsvéti Nyúltól kaptuk őket és nem firtatják, hogy akkor miért Feri bácsinak adjuk vissza megőrzésre. Hanna már furfangosabb de vagy azért, mert nem akarja elrontani a mesét vagy azért, mert kicsit talán el is hiszi, megelégszik kurta válaszaimmal és örül annak, hogy nem kellett végleg megválnia a tapsifülesektől. Én mindenesetre megkönnyebbültem, amikor visszakerültek gazdájukhoz. Nagy felelősség az állat gondozás még ha csak két napról is van szó. Egyébként pedig próbálom elhessegetni a gondolatot, hogy valamikor pörkölt lesz belőlük.

Már írtam, hogy Time Out magazin rajongó vagyok. Ha idegen ország, idegen városában vagyunk és annak a városnak létezik Time Out lapja, akkor az az első, hogy felmarkolunk egyet, mert garantáltan különleges és hasznos ötletekkel van tele. Megjegyzem, hogy a magazinnak létezik már magyar és angol nyelven is budapesti verziója is. Csak azért írom ezt, mert ezek után el lehet képzelni mennyire megörültünk annak, hogy ugyan zsugorított változatban, a várható külföldi invázióra való tekintettel,kiadták a Time Out Pécs füzetecskét. Alaposan áttanulmányoztunk és segítségével megszületett a következő napi program is.

Mondjuk hamarabb is elkezdődhettek volna az építkezések, mondjuk már be is fejeződhettek volna, mondjuk pont a kulturális évad kezdetére, de nem így történt. Pécs, nyárra talán befejezi az eredetileg áprilisi átadásra tervezett tereket, sétálóutcákat, szökőkutakat. Gyönyörű lesz, az már most látszik. Majd visszajövünk megnézni. Amit viszont szépen befejeztek, az a számos játszótér rehabilitációja. Nos az egyik ilyen csoda játszótéren kezdtük a vasárnapot és alig akartuk otthagyni. Ilyen szuper játszóteret régen láttam. Megnéztük közelről, egyenesen Svédországból érkeztek a mászóka és csúszda csodák, a svédek pedig köztudottan elég jól tudnak gyereknyelven.



Mégis elindultunk, mert a Rácz Tanyán már vártak bennünket, hiszen póni lovaglásra foglaltunk időpontot és a lányok már nagyon várták. Útközben még közelről megnéztük a Guinness rekordok könyvébe is bekerült, Közép Európa legnagyobb lakatlan épületét, a 25 emeletes panelházat, amit gondolom nincs ép elméjű ember, aki megvenné, átalakítaná vagy lebontaná és aminek sorsa ezért továbbra is ismeretlen. A galambok, akik lakják bizonyára boldogok benne.

A Mecsek kanyargós útjain autózva rájöttem, hogy az út szélén álló autók gazdái nem mind pisilni álltak meg, hanem a táj jellegzetes és egyre inkább felkapott növényét, medvehagymát szedni. A Time Out persze erről is írt. Megtudtam, hogy ha nem tudjuk pontosan melyiket szedjük le, akkor dörzsöljük meg kicsit a leveleket és ha fokhagyma illata van, akkor az jó lesz. Egyébként pedig vad fokhagyma az angol neve. Orfűn vezetett át utunk, ami arról is nevezetes, hogy a humorista, költő, író Nagy-Bandó András fogta magát és feladva az egyébként hozzánk igen közeli pesti lakóhelyét, száműzte magát a bájos településre. Megvan két gyerekverses kötete, még dedikáltattuk is. Legközelebb megveszem tőle a medvehagymás kötetét is, amin a múltkori könyvvásáron egyszerűen csak átnéztem.


A Rácz tanyán tojásfestő programra is számítottunk, ám ilyen programnak nyoma se volt. Sebaj, a lányok egymás után felültek a vak pónilóra és harapták a friss tavaszi levegőt. Később még egy kocsikázásra is meghívott a tulaj és csak ezután mentünk vissza Pécsre, hogy ismét egy időutazáson vegyünk részt, ám most nem a középkorba, hanem a hatvanas évekbe.


Van Pécsnek egy vidámparkja, ami 1961-ben társadalmi munkában épült a szorgos kezű helyieknek köszönhetően és ami valaha biztosan szebb napokat látott és sok örömöt okozott az úttörőknek. Nos, ez a vidámpark még létezik méghozzá a Mecseki Parkerdő közepén, a fák árnyékában. Már ettől is hangulatos.


Azt hittük egy filmforgatásba cseppentünk bele, vártuk, hogy a Csinibababából elénk toppan valamelyik szereplő. Retro érzés retro kedvelőknek. Persze a lányok mit sem éreztek ebből az avítt légkörből, nekik a kopott hinta ugyanolyan jó, mint a csillogó. Nem értették miért beszéljük le őket némelyikről.

Elhagyott jegypénztár, egy fejét vakaró karbantartó, kalapáccsal és fűrésszel a kezében, ezer éve ott maradt jegyszedőnéni mellett haladtunk el és az egész nagyon szürreális volt..

Zoltán vette a bátorságot, hogy az egyik kis hullámvasútra felüljön a lányokkal, én addig a kezemet tördeltem, izgultam, hogy nehogy akkor törjön el egy deszka és vártam, hogy vége legyen a menetnek. A kicsik a szelídebb körhintán is mentek, gondoltam, ott nagy katasztrófa nem történhet, Hanna viszont egy enyhén rozsdás még egy nagyobb hintán is, aminek az engedélyét Zoltán titokban megnézte. Érvényes volt.. Búcsúzóul a pénzbedobós áruházi gépekre ültünk fel, aztán a látottaktól kicsit kábán, kisétáltunk a jelenbe.









Farkaséhesen parkoltunk le a sétálóutca mellett és most célirányosan a századfordulós Krúdy vendéglőbe tértünk be, annak is a kerthelyiségében ültünk le és amelynek az egyetlen hibája, hogy a frissen készült ételekre kissé sokat kell várni. Viszont megérte.
Még Szinbád is megelégedéssel fogadta volna őket.


Tele pocakkal folytattuk a sétát a Széchenyi térig, ahol a Mecsek cukrászdába ugrottunk be egy kávé erejéig. A kicsiknek és Hannának mindenképpen szerettem volna megmutatni a helyet, ahol három évvel ezelőtt megengedték, hogy a kávézó csendes zugában megszoptathassam a kicsiket, mert ők éppen akkor és ott a téren ordítva követelték az anyatejet. Jót kuncogtak mind a hárman én pedig elérzékenyültem..
Még beugrottunk egy kortárs kiállításra, ami meglepően jó művekkel volt tele, aztán az autóhoz sétáltunk, hogy az új autópályán hazaszáguldjunk. Régen volt részünk ilyen nyugodt utazásban. Az egész utat végigaludták a lányok, mi pedig még beszélgetni is tudtunk..



Lakatot elfelejtettünk vinni, pedig jó lett volna a dugig telerakott kerítésre egyet nekünk is rákattintani. Legközelebb bepótoljuk.

Zoltán vette ki a postaládából. Elég korán ért haza és felajánlotta, hogy a kertben nyuszit legeltet és kerget a lányokkal. A postaláda kulcsot azért elkérte..
Örültem, mert kissé fájt a fejem és jól jött volna a csend. Öt percig lehetett benne részem. Egyszer csak hatalmas csinnadrattával beléptek az előszobába mind a négyen, a nyuszikkal mint sem törődve. A boríték már nyitva volt, így már értettem, hogy miért csak kétszáz és nem háromszáz Zoltán vérnyomása, ahogyan szinte biztos voltam abban is, hogy pozitív tartalom áll majd a levélben.
Diadalittasan felolvasta hangosan, hogy értesítik a tisztelt szülőket, hogy lányukat felvették az első osztályba és lehet jönni beiratkozni. Az első megmérettetés. Hanna semmit nem érzett ebből még, szerencsére. Mi azonban helyette is izgultunk, mert tudjuk, hogy milyen fontos az első pár év az iskolában. Meg az utána következő és az azutániak is.

Hanna bármit kérhetett. Kihasználta az alkalmat. Görkorcsolyát szeretne. Bukósisakkal, térdvédővel ahogy kell. Ám legyen. Meg lovagolni is szeretne. No itt felnyögtünk és egymásra néztünk Zoltánnal. Időt kértünk. Hanna pedig azt mondogatja, hogy az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó.


Ugye ez nem mély víz?

Úgy voltunk vele, hogy ha átadják az új autópályát és nemcsak bivalysütés lesz az aszfalton, hanem valóban lehet rajta gyorsan menni, akkor leugrunk Pécsre, hiszen akkor az már tényleg csak két óra autózást jelent a mediterrán városig. Márpedig Pécset nem lehet megunni, ráadásul most nagyon (sz)épül no meg Európa Kulturális Fővárosa címmel büszkélkedhet, arról nem beszélve, hogy egy különleges látványosság épült a közelében..



Zoltánt több, mint egy éve meggyőztem, hogy tegye le autóját egy P+R parkolóban és metróval folytassa útját a munkahelyéig. Ezalatt az idő alatt kiolvassa az őt érdeklő napilapot, egy csomó időt, benzint megspórol, amit ha végig autóval közlekedne, bizony nem sikerülne. Azóta hálás nekem és én is neki, hiszen (még) hamarabb itthon van, velünk!!
Azon a napon nem kért Metropol újságot az ismerős osztogató lánytól. Maga sem értette miért. Egy csini lány viszont igen, aki miután kiolvasta és leszálláshoz készülődött, Zoltánhoz hasonló módon az ülésen hagyta újságját, hagy olvassa el más is azon a reggelen. Mielőtt kiszállt volna a metrókocsiból, még a laphoz nyúlt és megfordította. Mintha üzent volna. Nem, nem a telefonszámát hagyta rajta. Az újság azon az oldalon számolt be egy különleges, középkori élménypark nyitásáról, arról, hogy ez egy valóban színvonalas, ötletes hely, ahová érdemes ellátogatni. Pécs mellett, Bikalon. A csini lánynak ezúton is köszönjük az ötletet, itthon kicsit utánanéztünk a helynek és elhatároztuk, ezt látni kell.

Miután elfoglaltuk a szállásunkat, egy egyszerű kis szállodában, gyorsan megebédeltünk és már folytattuk is az utat Bikalra, ahol megígértük a lányoknak, hogy találkozhatnak Mátyás királlyal. Reméltük, hogy jó ötlet volt az első napunkat erre a látványosságra szánni és kíváncsiak voltunk arra is, hogy második nappal , nyitása után mennyien lesznek majd ott. Útbaigazító tábla még nem sok van de azért odataláltunk és láss csodát, a parkoló szinte kicsinek bizonyult. Messziről látszódott a bejárat felirata: Lépj be a középkor világába!




Az első pár lépés után a szentendrei skanzen jutott az eszünkbe de csak öt percig. Rá kellett jönnünk, hogy ez más, ez tényleg időutazás. Mert amikor az autentikus ruhába felöltözött csuhás ránk köszön, hogy Dicsértessék, amikor a pék úgy néz ki, mint a Mátyás királyos mesekönyvben és amikor a vásári komédia után sem esnek ki szerepükből a színészek, hanem középkori hangnemben folytatják a beszélgetést, akkor ez tényleg élménypark és nem csak egy skanzen.
Minimum fél napot kell szánni a parkra ha részesei akarunk lenni a vásári komédiának, ha látni akarjuk a pajzán történeteket a fogadóban, ha a solymászok műsorát szeretnénk élvezni, ha az összes háziállatot meg akarjuk simogatni és némelyiket meg is akarjuk etetni. Lehet enni inni. A korabeli ruhába öltözött mézeskalácsos és pék árulja portékáit, de kemencében sült kalácsot is ehetünk. A másik fogadóban kupából ihatjuk az üdítőt de azért árulnak papírpohárban kávét is).
A gyerekek kézműves foglalkozáson vehetnek részt az apródképzőben és a szülőknek lehetősége van elmondani gyereküknek, hogy látjátok, régen nem volt Lego és Furberries meg mindenféle hülyeség csak ez a fa karika meg a dióhéj és mégis milyen jókat játszottak vele és miközben papolnak azt veszik észre, hogy ők maguk merültek bele..





Aki oda látogat ki ne hagyja a mellékhelységeket, akarom mondani latrinát, mert önmagában az is megérdemli a figyelmet. Én speciel régen élveztem ennyire, azt, hogy három lányomat megpisiltetem..
Mindent kipróbálhatsz, mindent megnézhetsz, beszélgethetsz, ámulhatsz, bámulhatsz. Igazi móka gyereknek és felnőttnek. Ha Hanna a középkort tanulja iskolában szerintem Visegrádon kívül ide is elvisszük még egyszer egy interaktív történelem órára. Észre sem vettük, hogy elszaladt az idő. A lovagi torna és az összes szereplő meghajlásával jelezték, hogy záróra van. Hannám kíváncsian betűzte ki a búcsú szöveget: Vigyázat! XXI. század!
Egy szempillantás alatt, a sok élménytől elfáradva elaludt minden gyerek a kocsiban.



Vacsorázó helyet, vagyis valami jó éttermet kerestünk. A sétálóutcán kinéztünk magunknak helyes fiatalokat,akikről reméltük, hogy helyiek és tőlük kértünk tanácsot vendéglő ügyben. Adtak is, nem is akármilyent.
A Korhely meglepte a lányokat, hiszen eddig nem láttak olyan éttermet, ahol szalma és mogyoróhéj borítja a padlót, de azért hamar megszokták és a vacsorára várva ők is boldogan lesöpörték a héjakat, ha már egyszer itt ez a szabály. Az ételek nevének kiejtés újra jó kis nevetésre adott okot, mert persze előbb utóbb beletört a nyelvünk az olyan szavakba, hogy moszkvicsslusszkulcs vagy luxusyachtslusszkulcs. A falakon lévő tárgyakat egyenként megnéztük, a hörcsögnek köszöntünk és az ételeket mind megettük. Hihetetlenül vidám hely ( a honlapjuk http://www.korhelypub.hu/ se kutya), hihetetlenül finom ételekkel. Tanulság, hogy kérdezősködni érdemes.

Utolsó erőnkkel még visszasétáltunk az autónkhoz és gyors zuhanyozás után nagyon nagyon nagyon hamar és mélyen aludtunk.

A képen látható szív alakú tálat Hanna készítette a régi iskolámba működő Kresz Mária fazekas központban, ahová péntekenként - ha ideje engedi-két órát eltölt, korongozik és agyagozik, ismerkedik a népi motívumokkal meg a csuprokkal és közben anyukámnak integet az ablakból, hiszen éppen egymásra látnak.. Kaptam már nagylányomtól saját készítésű fakanáltartót is de ez a tál különlegesen szépre sikerült és ezért a húsvéti asztalunk fő ékessége lesz. A barkára a kicsikkel együtt aggattuk a díszeket. Hátra van még a közös tojásfestés, hiszen ez egy lányos ház, szívesen fogadjuk majd a locsolókat. Előtte még vár ránk egy kis kaland, vagyis a következő napokban szinte biztos, hogy nem lesz időm írni. Így aztán...