Kislány koromban az öltöztetőbaba volt a kedvenc játékom. Mágneses hátú, papírból készült ruhácskákat kellett hozzátapasztani egy karton babára. Megunhatatlan volt..Hannának is van hasonló. Szóval egyre többet gondolok erre a babára, amikor a kicsiket öltöztetem...
Harisnyanadrág, vékony pulcsi, vastag pulcsi, nadrág majd a legnehezebb rész a szkafanderbe bújtatás és a kiscsizmák feladása vagy a legtöbbször már heves tiltakozások melletti sapkafeladás, amit a sál megkötése követ, de az már úgy, hogy megadták magukat és nyitva van az ajtó, részint azért, mert nem akarom, hogy rájuk melegedjen az overall, részint pedig azért, mert ekkorra már az én hátamon is folyik a víz, pedig szigorúan rövidujjúban flangálok itthon, amióta kettőt kergetek egyszerre. Huh.
Babakocsi becsatolva, legalább tízszer elátkozva a tervezőjét és azt is, aki megvette, függetlenül attól, hogy ez én magam voltam . Eszter homorít és menne már, ráadásképpen még beletúr Nocsi szájába, aki jutalmul megharapja és aki így sírni kezd. Valami megcsapja az orromat. Nem hiszem el. Noémi bekakilt. Vissza az egész. Szkafander és a többi réteg le, gyors peluscsere. Eszternek addig valami tiltott, játékszernek nem minősülő, de pont ezért , nyugtató jelleggel bíró tárgyat adok a csend kedvéért. Távirányítót mondjuk. Vissza a babakocsiba. Hajhúzás helyett sapkaletépés és ki rúgja le hamarabb a csizmát játékba kezdenek, mialatt én szélsebesen magamra kapok valami meleg cuccot, de azt is csak azért, nehogy megfázzak, mert az jár a fejemben, hogy én egyszerűen nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy lerobbanjak. Az a gyanum, hogy ebben az esetben családunkban totális káosz, rendetlenség, éhezés venné kezdetét. A pótolhatatlanság érzése lesz rajtam úrrá-ez jó. Mialatt én öltözködöm és csakazértis egy lehelletnyi rúzst teszek a számra és kihúzom a szemem, a kicsik már kint várnak az indulásra. Sziréna, a macska ezalatt ha nem figyelek, befészkeli magát Noémi ölébe, amit én nem szeretek, így vele (is) ordibálni kezdek.
Kimegyünk a kapun, a kicsik megnyugodtak, imádnak nézelődni és mintha beszélgetnének is egymással. Ismételt győzködés, hogy a kesztyű jó dolog, melegen tartja a kis praclikat és ismételt kudarc. Letépik először a sajátjukat, aztán ha még van, akkor a másikét is. Kiflicsücsök rágcsálása, kutyák nézése, járókelők gratulációjának és kedves szavainak fogadása és persze frappáns, mindent kielégítő válasz a Te hogy bírod? Hogy bírja aranyom? kezdetű kérdésekre.
Mosoly..hatásszünet...és a szokásos monológ. Hogy bizony nem könnyű , de meg lehet szokni, nekem már ez a természetes, van segítség időnként és Hanna is már elég nagy, hogy partner legyen de közben vigyázunk az ő kis lelkére is, mert a testvérféltékenység ugye természetes, de persze imádják egymást és nem..nem hiszem, hogy könnyebb lesz, mert kisgyerek kis gond nagygyerek nagy gond...bár még nem hiszem ezt se és igen, kétfelé fognak szaladni ha már nem lesz babakocsi és akkor majd lesz nekem nemulass és köszönöm az elismerést..hogy nem is látszik rajtam azt meg különösen. Most tényleg- Van erre frappáns válasz?