Az első olasz fagyizás után a Milánó "szalonjának" is nevezett Victor Emanuel Galeriában, elegáns üzletek és vendéglők csábításának hősiesen ellenállva, az üvegkupola alatt, a míves mozaikberakásos padló egyik részén, egy bikát kerestünk. A bika szügyén egy igencsak mély gödröcskébe kell belelépnünk cipőnk sarkával és így megpördülni, ha lehet háromszor, mert azt beszélik ez szerencsét hoz. Luxus boltok kirakatai lassították le lépteinket, én továbbra sem értettem miért jó,hogy valaki egy vagyont fizet ki egy LV táskáért, hogy mitől jobb a barna táska a kedvenc turimban talált különleges darabnál. Lehet, hogy ő nem unja meg egy év után, mint én a turisat és így egy életen át hordja, vagyis mégsem olyan drága? Na mindegy, engem mindig megmosolyogtat az eszetlen költekezés, a márkákhoz való beteges ragaszkodás. Az ázsiai menyasszony és vőlegénye, akibe belebotlottunk pont ilyenek lehettek. Egy egész slepp követte őket, táskákkal, kellékekkel, hajlakkal, sminkessel, hogy pár képet készítsenek a nagy napjukon. Bizonyára trendinek vagy különlegesnek érezhette magát a menyasszony, aki a túrabakancs és a tornacipő átmenetében pózolt egyébként álomszép fehér ruhájában. Vagy valami üzenete volt ezzel a két különböző stílussal vagy most ez a menő csak én nem tudhatom innen a kis utcánkból. A lányok mindenesetre azóta is mosolyogva emlegetik a tornacipős menyasszonyt. Ez a kis epizód is annyira Milánóba való, annyira oda illő, hogy szinte hiányzott volna ha nem látunk a divat fővárosában valami hasonlót...



A bikát persze hamar megtaláltuk és párszor megfordultunk a szügyén, de csak bemelegítésképpen, ugyanis a fényképezőgépemből még a Dóm tetején kifogyott az elem és csak a telefonomat tudtam a felejthetetlen pillanatok megörökítésére használni, az meg nem olyan, szóval megfogadtuk, hogy visszajövünk valódi kívánságokkal és működő akkumulátorral.
Hazaugrottunk a metróval és kísérletet tettünk egy kis pihenésre, amiről a lányok fáradt, ám felajzott és élményekkel teli állapotukban hallani sem akartak.
Felfrissítettük magunkat és a magyar recepciós lány instrukcióit követve villamosra szálltunk, hogy a Naviglionál egy helyes kis étteremben megvacsorázzunk.
Zoltán elé egy malomkerék nagyságú pizza került,én pedig egy szintén nem kis méretű, hal alakúra hajtogatott ill. formázott Calzone-t eszegettem. A lányok a klasszikus ám valódi bolognai makarónit választották, Hanna pedig a Gnocchit.







Csak a szemünk kívánta a fagyit már, de úgy éreztük nem hagyhatjuk ki. A Naviglio, azaz a csatorna melletti séta alatt belekóstolhattunk az igazi olaszos életérzésbe és megértettük miért mondta a recepciós lány, hogy bizony neki ez a kedvenc része Milánóban.
A lányok már fáradtak voltak és én is már csak vonszoltam magam, így utolsó erőnkkel még a pályaudvarra vánszorogtunk, mert éreztük, hogy tanácsos a másnapi Gardalandba tartó vonatra előre megváltani a jegyeket.



Csak ezután ültünk fel a nosztalgia villamosra, amelyről azt gondoltuk először hogy valami különleges alakalomból lett forgalomba állítva, ám csakhamar rájöttünk, hogy ezek bizony ugyanolyan jogon járnak a síneken, mint a légkondis modern társaik. Persze ettől kezdve mindig drukkoltunk, hogy ilyen régi fapadosra kelljen felszállnunk.

Fürdés után egy szempillantás alatt elaludtunk..