Szívesen ólálkodtam a panzió háziasszonya, Judit mellett. Szerettem ha nem az én szóhasználatommal nevezett meg ételeket, szerettem hogy vinetának hívja a padlizsánt, muroknak a répát és azt, hogy ő nem megszámol, hanem megolvas valamit. Recepteket jegyeztem le, amelyeket majd a gasztro blogomban közzé is teszek. Egyáltalán. Imádtam a falvédőkkel, szőttesekkel, cserepekkel zsúfolt ám makulátlanul tiszta és rendezett konyhában lebzselni, a lehető leghosszabb ideig reggelizni. Degeszre ettem magam a padlizsánkrémből, de még jobban a zakuszkából és a házi áfonya lekvárokból. Judit egyik nap mentateával, másik nap bogyós teával várt bennünket reggelente és nehezemre esett minden alkalommal felállnom a tüneményes kis étkezdéből. A lányok mérsékelten voltak fogékonyak az új ízekre és viszonylag hamar összecsapták a reggelit, hiszen sokkal szívesebben rohangáltak az udvaron, amit büntetlenül meg is tehettek.




Újabb kaland várt ránk, így indulnunk kellett. Farkaslakán álltunk meg először, mert itt van Tamási Áron sírja, amit azért illik közelebbről megnézni meg azért is, mert egy csinos kis pavilonsor kínálja portékáit és nekem szinte fizikai fájdalmaim voltak attól, hogy a kürtős kalácsokon kívül még nem vehettem semmi szépséget amióta betettük a lábunkat Erdélybe. Itt vettem aztán meg hosszas válogatás után a házi áldásos tányért, mert igen rég óta vágytam egy autentikus példányra. Aztán megláttuk a nagyon helyes népviseletre hasonlító de legalábbis népies motívumokkal díszített ruhácskákat, amelyeknek sem a lányok se mi nem tudtunk ellenállni. Rövid alkudozás után, csak úgy gumicsizmában és farmernadrágban, azaz ott és azonnal magukra is öltötték a három pörgős ruhát és még most is rajtuk lenne ha hagynám..
Hanna rögtön kitalálta, hogy ezentúl bárhová utazunk, az adott országra jellemző népviseletből szeretne egy ruhácskát, hiszen már van otthon egy pettyes flamenco ruha, most meg ez..Húha! Akkor a következő mondjuk egy kánkán ruha lesz?..







Már majdnem elértünk Tamási Áron sírjához, de nem bírtunk ellenállni az út mellett álló néni horgolt angyalkáinak és vettünk néhány darabot magunknak és ajándékba. Később, Hannának és a két kicsinek az "író bácsiról" meséltem meg Ábelről, a székely fiúcskáról, akinek kalandjairól majd ha nagyobbak lesznek ők is olvashatnak. Régen, nagyon régen olvastam a trilógiát én és ott a sírnál és az emlékműnél állva újra kedvet kaptam hozzá.
Farkaslaka után Máréfalván álltunk meg egy kis időre, hogy szemügyre vegyünk néhányat a legkülönlegesebb székelykapuk közül. Az útikönyv szerint ez a falu büszkélkedhet talán a legtöbb galambdúcos, faragott, esetenként festett székelykapuval, amiért annyira oda van a magunk fajta utazó. A kapuknak pártfogója is van, egy bizonyos Kovács Piroska, akit ha legközelebb arra járok biztosan megkérek hogy kalauzoljon el és mutassa meg a főúttól távolabb eső különlegességeket is.



Egyébként pedig Csíkdánfalvára igyekeztünk. A falu a fekete kerámiáról híres meg arról, hogy ezeket a kerámiákat nem festik, hanem égetés előtt mintákat vésnek bele. A kicsik és mi felnőttek is nagyon lelkesek voltunk a tudattól, hogy lehetőségünk lesz közelebbről megismerkedni a korongozással és díszítéssel vagyis magunk is kipróbálhatjuk milyen Csíkdánfalván fazekasnak lenni. Előtte még a híres csíki festékes szőttes készítőit zavartuk meg aprólékos munkájukban egy pár percre majd a gyerekek maguk is kipróbálhatták micsoda türelem és figyelem kell ahhoz, hogy akár egyetlen sorral növekedjen a szőnyeg hossza.
No de hogy az agyagozáshoz térjek vissza. Hanna különösen várta, hogy megmutathassa, nem volt hiábavaló péntekenként az agyagozó szakkörre járnia. Magabiztosan ült be a korongozó székbe és valóban szakszerűen nyúlt az agyaghoz, amelyből először bögrét szeretett volna készíteni nekem majd kis idő múlva azt kiabálta, hogy: Anya! Inkább tányér lesz belőle.













Béla bácsi, a mester türelmesen asszisztált végig, hogy sorban, egyesével, kicsitől a legnagyobbig belekóstoljunk az agyagozás, a korongozás, az alkotás ízébe. Közben a lányokat a díszítés folyamatába is beavatták. Hannának nagyon tetszett a karcolós technika, amivel egy félkész tányért befejezett, sőt egyedi mintákkal illetett. Persze nem tértünk haza üres kézzel, a férjek szinte szó nélkül cipelték ki a szerzeményeket a kocsik csomagtartójába, amelyek azóta épen és egészben már szobáinkat díszítik.
A műhelyből aztán Csíksomlyóra indultunk. Útközben a csodatevő Mária szoborról, a búcsúról meséltem a lányoknak. A templomban aztán egészen közelről is szemügyre vehették a fa szobrot és próbáltam elterelni a figyelmüket arról, hogy Mária egy ember fejen tapos. (A fej Nestoriusé, aki azt hirdette, hogy Mária nem volt Isten-anya).





Ebéd után aztán a szállásra siettünk, mert estére még eleget kellett tennünk egy kedves meghívásnak, ami előtt még szerettem volna felfrissíteni magamat és a gyerekeket is. Furcsa érzések kavarogtak bennem. Hogy amikor elkezdtem a blog írást, nem sejtettem, hogy valódi barátságok születhetnek belőle. Hogy valakit az írásai alapján megkedvelhetsz (vagy ellenkezőleg, elfordulhatsz tőle). Edith blogja első pillanattól kezdve szeretetreméltó, kedves és őszinte volt számomra. Időnként azt érezzük, hogy hozzá kell szólnunk egymás írásaihoz, hogy egy húron pendülünk még akkor is ha sok kilométer választ el bennünket egymástól. Szóval Mónival megszerveztük, hogy ha már egyszer ott leszünk Parajdon, egy órányi autóútra tőlük, akkor nem lehet, hogy ne találkozzunk egy baráti ölelésre. Elevenen él bennem egyik hozzászólásom, amikor a csodás napraforgó kenyeréről írt gasztro blogjában, hogy szeretném megkóstolni az otthonában egyszer. Arra is emlékszem, hogy mit válaszolt. Azt írta, rendben, de a bort ti hozzátok. És így is lett. Vittünk bort, meg nagy ricsajt. Lányaim a délelőtti szerzeményben, a népviseletes ruhában voltak csak hajlandóak jönni, mert úgy érezték ez a legcsinosabb, a blogból ismert Krisztához és Borókához csak ünneplőben mehetnek,..én meg engedtem nekik. Álomszerűnek tűnt minden pedig nagyon is valóságos volt a hangzavar, az evés-ivás, az ölelés, a sok nevetés. Edith pontosan olyan,mint a blogjában. Természetes, kedves, mosolygós. Maradtunk volna tovább, a lányok is szívesen játszottak volna még, de sötétedett és nem szerettünk volna ha a fiúknak az őzikés veszéllyel teli úton, koromsötétben kellett volna haza vezetniük. Fárasztó, élményekkel teli, hosszú nap állt mögöttünk amelyben egy virtuális barátság is valódivá vált.