Lassan újabb utazás elé nézünk és én még nem fejeztem be a milánói kiruccanásról szóló beszámolót. Pedig az utolsó napot igazán tartalmasan sikerült eltöltenünk. Szerencsére a repülőnk csak este indult Budapestre így csaknem az egész napunkat csavargásra szánhattuk.
Korán reggel, a munkába igyekvő milánóiakkal együtt utaztunk a metrón mi is, hogy eljuthassunk a Santa Maria delle Grazie nevű templom egyik melléképületébe, ahol a sokat elemzett, kritizált, találgatásokra is okot adó Utolsó vacsorát saját szemünkkel is láthatjuk. Aki azt gondolja, hogy ez olyan egyszerű, hogy csak úgy kér két jegyet a pénztárnál, az téved. Az utolsó vacsorát nem láthatják akármennyien és nem is nézhetik a szerencsés bejutók negyed óránál tovább, vagyis szigorú szabályokat kell betartani, hogy csak egyet említsek, nem árt jó előre neten vagy telefonon jegyet váltani. Nekünk szerencsénk volt, mert még itthonról Zoltán éppen öt jegyet kapott egy "hajnali" időpontra, ami nekünk gyerekeseknek igazán nem probléma, hiszen így is úgyis kukorékolnak fél héttől a lányok, vagyis a nyolc órai érkezés reális. Így is lett. Tömeg-közlekedni a helyiekkel az egyik legjobb módja megismerni az embereket. Figyeltem az egyszerű de nagyszerű eleganciájukat aztán egy metró zenész szakította félbe bámészkodásomat. Nekem egyenértékű volt produkciója Eros Ramazottiéval, eszméletlenül élveztem az olasz slágerekre emlékeztető dalt, amelyhez természetesen zenei aláfestés is dukált.



Miután diadalittasan kezünkben tarthattuk a belépőjegyeket volt időnk még a szemközti kis kávézóban csak úgy állva a pultnál meginni két kávét és néhány péksütivel csillapítani a gyerekek éhségét. Már a kiállítóterem előcsarnokában elmagyaráztam a lányoknak, hogy egy nagyon híres és nagyon régi falra festett képet fognak látni. Hannával kicsit részletesebben beszéltünk Jézusról, szóba került Júdás, akit az oviban is árulkodónak hívnak és most kiderült számára, hogy miért is. Elmondtuk nekik, hogy halkan kell beszélniük és hogy ez egy olyan hely, ahol nem lehet rohangálni. Mondjuk a dupla zsilipes bejárat látványa is nyugalomra intette őket. A terembe nemes egyszerűséggel azért nem lehet beözönleni csak úgy, mert maga a lélegzetvétel után kibocsátott pára is károsítja a freskót. Hanna nem értette hogy miért vigyáznak most ennyire rá, amikor régebben istállónak használták a termet, ajtót vágtak pont Jézus lába alá és egyáltalán nem sokra becsülték. A folyosón azért láttunk képeket, hogy milyen különleges fallal védték a bombázások elől a falfelületet. Tulajdonképpen már az is csoda, hogy ennyire fennmaradt. A kicsikkel és Hannával leültünk egy padra és onnan néztük az eddig csak könyvekből ismert freskót. Leonardo egy új technikát próbált ki, amikor megfestette művét, ennek köszönhető, hogy nem olyan tartós és örülhetünk, hogy egyáltalán láthatunk belőle valamit. Kérdéseket tettem fel a kicsiknek, olyanokat, hogy milyen ételeket látnak az asztalon, hogy milyen érdekes ruházatot vesznek észre, hogy hányan vannak és melyikük lehet Jézus. Megszámoltuk az ablakokat és egyáltalán, jól magunkba szívtuk a látványt. Pontosan negyed óránk volt erre, aztán kíméletlenül kitessékeltek mindenkit. Fotózásra még csak gondolni se mertünk, az őr igencsak a helyzet magaslatán állt és már egy gyanús mozdulat láttán is szemmel vert. Az ajándékboltban Hanna egy utolsó vacsorás kirakót, a kicsik pedig egy-egy könyvjelzőt kaptak.





Villamossal zötyögtünk tovább, hogy a múltkori elmaradt bika szügyén való forgás lefotózását bepótoljuk.



A korai időpontnak köszönhetően még nem botlottunk japán turistacsoportba, így korlátlan ideig foroghattunk az ominózus testrészen és kívánhattunk mindenféle jót magunknak. Hanna kívánsága meghatott bennünket. Azt kívánta, hogy jó tanuló legyen az iskolában. Megöleltük és elmondtuk neki, hogy mi is ezt szeretnénk de nem mindenáron, nem akarjuk, hogy teljesítménykényszere legyen, és nem várjuk el tőle, hogy mindig mindenből kiváló és kitűnő legyen.
Egy kis kitérővel Zoltán és Hanna megnézte a világ pár hét csillagos szállodájának egyikét, amely egy kapualjban húzódott meg diszkréten. Innen a Scala cseppet sem hivalkodó épületét néztük meg kívülről, Hanna áriázott a fotó kedvéért egyet...



...majd ismételt galambetetés és alapos kézmosás után a Duomo mellett lévő erősen ajánlott bisztróban, az AutoGrillben ittunk ettünk.
Csak ezután jelentkeztünk ki a hotelből, ahol előbb egy kicsit felfrissítettük magunkat majd elindultunk a Castelloba. A menyasszonyi tortának nevezett szökőkútnál elidőztünk és hagytuk, hogy a csuklónkra kössék az erőszakos, ám nagyon kedves fekete bőrű árusok a kis színes cérna karkötőket.



A Castello bejáratánál a lányok kedvence, egy szobor ember állt mozdulatlanul. Szinte mindig megengedem nekik, hogy bedobjanak egy kis pénzt az ilyen utcaművésznek, mert hihetetlen örömet okoz nekik amikor köszönetképpen megmozdulnak. A szokásosnál is hálásabbnak tűnt szoboremberünk, vagy csak elgémberedett tagjait szerette volna kinyújtani, mindenesetre egyenként felhívta a lányokat a helyére, egyenként kezet csókolt nekik és egyenként ölelte meg őket én meg nem győztem fotózni a boldog arcokat. Egyébként nagyon szeretnek a lányok ilyen szobrosat játszani, ha egy szabad talpazatot találnak a városban, azonnal felállnak rá és mozdulatlansággal szobrot imitálnak.
Egy ilyen élményt már csak egyféleképpen lehetett felülmúlni.- egy újabb fagyival.
A csodás zöld parkban heverésztünk, fröcsköltük egymást a kút vízéből és hát Hannával együtt duzzogtunk, merthogy Hanna gyűjti azokat a pénzből kilapítható emlékérmeket, amiket azokkal a tekerhető kerekes gépekkel lehet elkészíteni némi pénz fejében, amelyek majdnem minden múzeum előtt megtalálhatóak. No és Zoltán azt hitte ez megint egy felesleges pénzköltés és semmi értelme, nekem meg nem volt kedvem magyarázkodni, hogy nagyon téved, mert Hannának már van legalább hat különböző emlékérme...
Sajnos a repülőtérre vezető út alatt már nem találkoztunk ilyen masinával, így Hanna milánói érem nélkül maradt. Ha van valaki, aki Milánóban jár és feláldoz pár eurót egy ilyen tallérért, netán el is küldi nekünk, illetve Hannának, hát óriási örömöt szerezne vele..és én diadalittasan nyújtanám ki nyelvemet férjemre.








Mire bejártuk a nagy parkot, amelyet egy nagy játszóterezés is tarkított, már mindannyian vonszoltuk magunkat. Beültünk egy kávézó teraszára, hogy egy kicsit feltankoljunk és erősebben térjünk vissza a szállodába, ahol a szálloda halljának bőr kanapéin egyenként elaludtak a lányok de csak annyira,, hogy újabb erőt gyűjtsenek a reptéri buszhoz való eljutáshoz. A buszon aztán újra elbóbiskoltak. A repülőtéren aztán feléledtek, mert a sok bolt,a sok ember, a nyüzsgés megunhatatlan számukra. Míg a tranzitban a le és felszálló repülőket nézték én egy euróért cserépbe masszírozást kaptam egy foteltől, amibe beleültem.
A landolás nem tartozik a kellemes élmények közé, mert akkorát pattantunk, mint egy gumilabda. Hanna kiszálláskor szóvá is tette a légi utaskísérőknek, akik azzal magyarázták a kissé durva leszállást, hogy az időjárás bizony nem volt kegyes a pilótákhoz, a leszállópálya csupa víz az esőtől. Már itthon, egy nappal később azt olvastuk, hogy rekord mennyiségű villámlás zajlott le aznap este. Hát ebben a fényjelenségben jöttünk haza a verőfényes Milánóból, de szerencsére épen, egészben, sok-sok élménnyel tele..

Azért van miért visszatérni. Nem volt alkalmunk/időnk/erőnk megkóstolni a híres Chocolat-ban Milánó legjobb csokifagyiját. Majd legközelebb. Nyitva este héttől éjfélig.