Még, aki sohasem járt Erdélyben, az is tudja, hogy a Gyilkos tó és a Békás szoros látványa önmagában megéri a sok órás autózást. Ezek a kötelező látnivalók, olyanok, amelyek egy életre belevésődnek az ember agyába. A következő napon mi is ide indultunk. Karavánban, egymás után. Túravezetőnk, István addigra már befutott fiával Márkkal és párjával Gabival, így igazán könnyű dolgunk volt, teljesen rábíztuk magunkat és csak szórakozásból néztük a térképet, hiszen István szinte otthon van ezen a területen, eltévedni esélyünk sem volt. A szerpentines utat ezúttal nem gombaárusok, hanem méztermelők tarkították. Az egyik árusnál aztán végre megálltunk és vettünk fenyő- ill. áfonyaszörpöt meg persze méz variációkat is. Egy kis tégely mézkrémet is kaptam ajándékba, amely állítólag kifejezetten jót tesz a ráncoknak. Örültem neki és remélt, hogy csak a sok vásárlás miatt kaptam a bónusz kencét és nem azért, mert rám fér..
Mialatt mi felnőttek a különlegesebbnél különlegesebb mézek között válogattunk, a gyerekek azonnal feltalálták magukat. Az egyik domboldalon kezdtek legurulni, bukfencezni, le- és felszaladni. Egy pillanatra abbahagytam a harmatméz csodálását és inkább abban a látványban gyönyörködtem, amit ez a hat kisgyerek nyújtott ott a magas fenyvesekkel ölelt hargitai domboldalon. Az ég kék volt és csak néhány bárányfelhő járt arra, a fű olyan zöld volt, mint a festményekben és az önfeledt kacagás hangját még ma is fülemben hallom.





További kanyargós utakon át aztán megérkeztünk a Gyilkos tóhoz, amelyről én is annyi fotót láttam már mások fotóalbumaiban és amiről tudtam, hogy csak idő kérdése és én is látni fogok egyszer.
A Gyilkos tó elnevezés persze felkeltette Hanna érdeklődését is. Két magyarázattal tudtam neki szolgálni, egyik Istvántól származik, másik pedig az útikönyvből. Szóval az úgy volt, hogy 1837-ben a nagy esőzések következtében a Békás patak fölött húzódó hegy leszakadt és elzárta a patak útját. Így keletkezett a tó, amelynek különleges kémiai összetétele miatt (megnyaltam és nem éreztem semmi különlegeset) a fenyőfacsonkok konzerválódtak és ma olyan horror filmbe illően kiállnak a tóból. A gyilkos jelzőt azért érdemelte ki, mert a hegyomlás maga alá temetett több pásztort és legelésző bárányt meg azért is mert aki arra vetemedett, hogy ússzon egyet a tóban, annak a ki nem látszódó facsonkok felhasították a hasát. Ez a sok vér festette pirosra a tó vizét (én inkább barnának láttam). Egyébként a román elnevezés nemes egyszerűséggel Vörös tónak hívja a látványosságot. Miután megnyugodtak a lányok a magyarázattól, csónakba ültettük őket, hogy a tavon ringatózva ehessék meg a frissen beszerzett kürtős kalácsot. Zoltán vállalta az evezést és vígan elvitte volna magával a hat kiskorút egymaga, ám én biztonsági okokból ragaszkodtam ahhoz, hogy Gábor is velük tartson. Így aztán én egy másik evezőssel, Istvánnal ringatóztam a tavon. Nem kis munkámba telt, míg meggyőztem Gabit és Mónit, hogy tartsanak velünk. Azt hiszem nem bánták meg. Én rémtörténetekkel szórakoztattam őket, Móni rendíthetetlenül kattogtatta fényképezőgépét, Gabi meg erősen kapaszkodott. Ha valaki eljut a Gyilkos tóhoz, ki ne hagyja az élményt, mert egész más a tó közepéről szemlélni a hegyekkel körülölelt különleges természeti jelenséget.
A Gyilkos tó környéke sem mentes persze az árusoktól és vendéglátó egységektől. Az egyikben aztán papírtányérban megkóstoltuk a savanyú csorba levest, azt amelyikben növendék hús van. Nekem ízlett és ekkor még nem tudtam, hogy ottlétünk alatt még párszor lesz szerencsém megízlelni e tipikus erdélyi étket.









Újabb kürtős kalács szétmarcangolása után a Békás szoros felé vettük az irányt. Útközben egy fotó erejéig megálltunk, hogy a leghíresebb sziklatömböt, az Oltárkőt lefotózhassuk. Leparkoltunk, majd alapos oktatást tartottunk a lányoknak arról, hogy itt bizony nem rohangálhatnak, mert autók járnak a szűk utakon, amelyek mentén nekünk sétálnunk kell, hogy megláthassuk a Kárpátok legdrámaibb hatású átkelőhelyét. Valóban lélegzetelállító a meredek sziklafalak között állnunk, felnéznünk és ráeszmélni milyen kicsik is vagyunk..
Senki nem vétózta meg ötletemet, hogy a kicsikre való tekintettel az összes nőnemű a hegy aljában várja meg, míg a hímneműek felcaplatnak a kocsijaikhoz és legurulnak hozzánk, hogy mi csak elegánsan bepattanjunk melléjük.




Mi tagadás fáradt volt mindenki. Mégis egy hosszabb utat választottunk a hazajutáshoz, mert vágytunk arra, hogy újabb és újabb szépségeket lássunk. Így esett, hogy egy kávéra megálltunk az egyik meseszép tónak álcázott víztározónál.



Itt már nem csodálkoztunk azon, hogy magyarul senki nem tud, úgy éreztük külföldön vagyunk külföldön és valahogy mindannyian vágytunk vissza a mieinkhez, a székely magyarokhoz.
Borszéken álltunk meg, hogy üres flaskáinkat teletöltsük a messze földön híres gyógyvízzel. Borszék valaha, különösen a Monarchia idején virágzó üdülőváros volt, meseszép vadászkastélyokkal, gazdagsággal, gyógyulni és pihenni vágyókkal. Fekvése gyönyörű, levegője önmagában gyógyító erejű de a legnagyobb csodája a természetesen szénsavas gyógyvize. Aki nem tudná Erdélyben a szénsavas vizet borvíznek nevezik. A név találó, hiszen nálunk is szódavízzel készítik a fröccsöt, a bor vizet, csak éppen itt nem kell hozzá szóda, elég hozzá a borszéki víz.
Sajnos a legtöbb fából készült villa az enyészeté lett és ettől nagyon lehangoló a jobb sorsra érdemes város. Viszont mintha ébredni kezdene Csipkerózsika álmából. Új köztéri burkolat, szökőkút épül és talán a villákat is megmenti majd valaki. A fapavilonokkal körülvett kutak közül néhányat közelről is megnéztünk. A lányok boldogan és lelkiismeretesen töltötték tele az üres műanyag palackokat a kissé bizarr szagú vízzel, amely állítólag emésztőrendszeri megbetegedésekre jó. A "Borsec" névvel ellátott vizet egyébként itthon is meg lehet venni nagyobb bevásárlóközpontokba, majd megnézem mennyit spóroltunk azzal, hogy saját üvegjeinket töltöttük tele a gyógyító vízzel.








Farkaséhesen értünk vissza a mézeskalács házba, ahol Judit ismét sok finomsággal várt. Fogyott a pálinka, a csirkecomb, a varagabéles. Az eső is eleredt, a tehenek is elvonultak a ház előtt, aztán csakhamar mindenki az igazak álmát aludta a tulipános, faragott ágyikójában, hiszen másnapra is csodás kirándulások vártak ránk.