Eredetileg nem ide akartunk menni. Még itthon kinéztem a Minitalia nevű ember ill. gyerekléptékű vidámparkot a lányoknak, aztán azt is megtudtam, hogy van a városban is egy kisebb hasonló komlexum, de valahogy bonyolultnak tűnt az oda való eljutás mindkettőbe. Miközben, már a hotelben, azon tanakodtunk Zoltánnal, hogy akkor hogyan és hány átszállással, melyik szervezett utaztatóval jutunk el a kiszemelt parkba, a kezünkbe került egy kis prospektus, amit aztán amikor megláttak a lányok, el sem engedtek többet. Megszületett a terv, hogy akkor mi most két órát vonatozunk majd a Gardaland hiper szuper vidámpark kedvéért, ami nem más, mint az olasz Disneyland.

Korán keltünk, hogy kényelmesen kiérhessünk a villamossal a Pályaudvarra, ahol a Veronába tartó vonatra szálltunk fel és én szívesen el is vonatoztam volna odáig, hogy megnézzük Rómeó és Júlia erkélyét. Ehelyett ezer másik utastársunkkal együtt leszálltunk róla hogy egy egész napot eltöltsünk a hatalmas vidámparkban. A hotelben azt mondták, hogy mivel nem ünnepnap náluk a hétfő és még tanítás is van, laza, könnyű kis napra számíthatunk ott a Gardalandban. Nos, ennek némiképp ellentmondani látszott a kígyózó sor, a hömpölygő tömeg látványa. Mondjuk van már némi vidámparkos tapasztalatom, így joggal feltételezhettem, hogy ez mindig így szokott lenni és azzal nyugtatgattam magam, hogy majd a benti, hatalmas tér elnyeli az embereket, nem kell az a tömeget elviselnünk. Miután beléptünk a birodalomba, a lányoknak gyorsan de elég szájbarágósan elmagyaráztuk, hogy mit tegyenek ha elvesznek és mit tegyenek hogy ne vesszenek el.
A Gardalandban nem a Csipkerózsika vár a díszlet csúcsa, hanem egy csodás gömb lombokból álló fa. Ez tényleg tetszett, már csak azért is, mert ez a kicsiknek fenntartott részt jelezte. Itt indítottunk. Beszélő fákat csodáltunk, repülőre ültünk meg vonatoztunk. Mindezt fél óra alatt megtehettük volna, ám minden ilyen két perces örömkört hosszú sorbaállás keserítette meg. Azért az nagyon érdekes, hogy a lányok több türelemmel viselték a várakozást, mint én, ki is osztottam három csillagos ötöst nekik türelemből, és várakozás tanból. Én ebből a két tárgyból megbuktam..


Hanna persze húzta a szája szélt, hogy neki ezek bébis játékok és menjünk a vadabb részekhez. Mentünk is. Csodás, ötletes díszletek között vezetett az utunk, néha megálltunk, hogy vizet szerezzünk magunknak ugyanis ha még nem írtam volna, kibírhatatlan nyári meleg nehezítette ottlétünket. Használható árnyék és pad viszont alig akadt, a távolságok pedig egyre nagyobbnak tűntek, ahogy a kicsik lábai fáradtak. Már értettem miért látok annyi babakocsiban pihegő vagy alvó óvodás gyereket.
Hanna nem hazudtolta meg önmagát, felült az átforduló hullámvasútra is Zoltánnal és állítása szerint meg se kottyant neki.




A forgó csészék tetszettek nekem a legjobban, ez nemcsak hogy a magam fajta csésze és kávéimádóknak szemet gyönyörködtető , hanem elég pörgős is volt. Figyeltük hol a legkisebb a sor és igyekeztünk mindenre felülni., ám egy idő után rá kellett jönnünk, ez lehetetlen küldetés. Búcsúzóul egy vizes játékot választottunk amire fél óránál is többet várakoztunk a jól megtervezett kanyargós kordonokat kerülgetve. Ismerjük ezt nagyon jól. Hogy olyan érzésed legyen, hogy haladsz, hogy nehogy azt érezd reménytelenül sokat kell várakoznod, kanyargós sorban topogunk előre, hogy aztán boldogan ülhess bele az áhított csodába és élvezd a pillanatokat úgy 5 percet.
Létezik persze expressz jegy. Vagyis ha meg akarod úszni a sorbaállást fizess még egy kicsit érte. Akinek ilyen jegye van, az külön bejáraton közelítheti meg a hintákat, hullámvasutakat és kevésbé érzi elcsigázottnak magát mire sorra kerül. Ha egyszer az életben még rávesz valaki, hogy tartsak a lányokkal és Zoltánnal hasonló helyre (mondjuk a közelgő párizsi ill. normandiai utazás alatt van rá esély), akkor csak ilyen plusz jeggyel tudom elképzelni a jelenlétemet...



Hulla fáradtan, kifacsarva ültek le a gyerekek a vasútállomásra tartó busz padlójára (szabad ülőhely híján). Magam is meglepődtem azon, hogy fáradságuk egy szempillantás alatt elmúlt a vonaton. Boldogan beszélték meg az élményeiket én pedig boldogan dőltem hátra a székben és megfogadtam, hogy nem jövök ide többet. A Garda tó messziről mutatta magát, azért oda még eljönnék egyszer Zoltánnal kettesben..úgy nyugdíjas éveimben.