Szerencsére játéknak fogta fel. Mi nem annyira. Jó lenne ha felvennék Hannát abba az iskolában, amelynek szellemisége azonos a miénkkel, amelynek sikerei magukért beszélnek és ahol csupa nevetős, tanulni szerető gyereket láttam eddig. A felkészítést segítő tanító nénik szerint is nagyon okos, nagyon tájékozott Hanna, hatalmas szókincse van, éles eszű azaz valóban ott és abban az iskolában lenne a helye. Csakhogy nagyon sok okos gyerek van és nagyon sokan szeretnének pont oda járni. Egyetlen első osztály indul idén. 26 gyerek verseng a bejutásért. Tízszer ennyi jelentkezett... Az iskola nem versenyistálló, nem két tannyelvű csupáncsak jó.
Zoltán szabadságot vett ki a nagy napra. Befontam Hanna haját, kényelmesen de csinosan öltöztettem fel, bízva abban,hogy gyerekeknél is számít az első benyomás. Fél tízkor már az iskola falai között sétáltunk, Zoltán megmutatta sokadszorra a tablóképét, felfedeztük a termeket és figyeltük az ott tanuló gyerekeket. Hannán az izgalom legkisebb jele sem látszódott. Zoltán tenyere viszont nyirkos volt. Pontban tízkor, Hanna magabiztosan, hangosan köszönve csatlakozott a másik négy gyerekhez. A tanítónénik bekísérték és 35 percen át éreztem, tudtam, hogy Hanna megállja a helyét, hogy mosolyogva szalad majd ölembe. Így is lett. Elcsacsogta milyen feladatokat kértek tőlük, hogy mindenre tudta a választ, hogy megjegyezte a kutya nevét de mostanra már el is felejtette és szerinte egyáltalán nem volt vészes, sőt ahogy ő fogalmazott bébi könnyűnek érezte.
Rajta nem múlt. Úgy vagyok vele, hogy ha sikerül nagyon boldogok leszünk. Én hiszek abban, hogy semmi nem történik véletlenül, ok nélkül. Koncz Zsuzsásan bárhogy lesz úgy lesz.. szóval ha mégsem, akkor majd megtaláljuk a másik utat. De most egyelőre várjuk a postást és kicsit nagyon izgulunk.



Lazításképpen lementünk az iskolai büfébe és Hanna nem értette, hogy az "Apa, kaphatok nyalókát?"kérdésére miért azt a választ kapta Zoltántól, hogy "Igen, drága Hannám, kettőt is."
Úgy terveztük, hogy a felvételi után elmegyünk hármasban a Csodák Palotájába. Igaz, hogy már jártunk ott, de Hanna sokat emlegette, ráadásul egy csomó új csoda is helyet kapott a gyűjteményben, így nem unatkoztunk. A hétköznap délelőtti időpontnak köszönhetően alig volt látogató, így kényelmesen kipróbálhattuk újra a fizika törvényeit bemutatni kívánó furcsaságokat. Hanna boldog volt, hogy csak vele vagyunk és mi is fürdőztünk az egygyerekes szülős pillanatokban. Bizony türelmesebb, nyugodtabb az együtt töltött idő ha csak egy "minden lébe kanál, kíváncsi" ostromol kérdésekkel, kérésekkel. És igen. Pontosan tudjuk és átérezzük, hogy nem könnyű Hannának egyszerre két hugi kedves nővérének lenni. Együtt állapítottuk meg, hogy milyen nagyszerű dolog félbeszakítás nélkül elmesélni egy hosszabb gondolatot, egy történetet.


Hazafelé megálltunk, hogy betérjünk egy piciny kis vendéglőbe, ahol amolyan franciásan a járdán lévő asztalkánál ebédelve vitattuk meg újra a felvételi részleteit, és biztosítottuk Hannát arról, hogy bármilyen eredmény is születik, mi nagyon büszkék vagyunk rá. Ha a postás meghozta a várva várt levelet, innen folytatom a gondolatmenetet.

A montázst Szilvi barátnőm készítette. Annyira aranyos tőle, hogy velünk együtt érezte a nap jelentőségét, amihez hasonló majd úgy négy év múlva egyébként rá is vár...