Kezdem elhinni, hogy tavasz van. A kicsik és Hanna overallját is összehajtogattam, dobozba tettem és felvittem a padlásra. Jövőre gondolom majd kinőtt holmiként árulom őket a Vaterán.
A szánkót is összecsuktam és az előszobába támasztottam, hogy majd azt is eltüntessem télig.
A kicsik persze azonnal felfedezték és amíg én nem figyeltem oda, szétnyitották és a szőnyegen -, majd a parkettán is húzták (volna) egymást. Igazán rugalmas anyuka vagyok és sok mindent megengedek, amit más szülő biztosan nem, de ezt már én sem hagyhattam...
És akkor valahonnan, szinte varázsütésre ott termett egy katica. Egy igazi kis hét pettyes bogárka. Eszter fedezte fel a szánkó orrán. Noémi is szaladt, hogy lássa. (Hanna agyagozó foglalkozáson volt, így kimaradt a tavaszköszöntés eme részéből).
Ott ültem a padon és csak néztem milyen boldogságot okoz egy kis katica a lányoknak. A tavasz hírnöke. Együtt énekeltek neki, ujjacskáikat elé tették, hogy felmásszon rá és nagyon kérték, hogy ne repüljön el (legalább még egy kicsit).
Hívták Zoltánt, hogy nézze meg ő is, és olyan jó, hogy ő jött és ugyanolyan lelkes volt, mint lányai. Kis semmiség. Nem tartott tovább tíz percnél. Mégis jobban emlékezetembe vésődött, mint az utóbbi időkben bármi..



A katicát aztán elengedtük, már nincs itt. A szánkót elfelejtettem felvinni, még mindig itt áll, úgyhogy be is fejezem a mesélést, mielőtt a lányok hazajönnek az oviból és padnak használják, úgy mint tegnap reggel. Kakaóval, huncut mosollyal.