Reggel aztán végre megláthattuk a nagy kékséget, az Atlanti óceánt, ami miatt ennyit utaztunk. És csak bámultuk-bámultuk a teraszról, amíg a hasunk már olyan hangosan kezdett korogni, hogy inkább reggelizni indultunk. A szokásos ki nyomja meg a liftgombot menet után, leértünk az étterembe, ahonnan szerencsére kakaózás közben sem kellett lemondanunk az óceán látványáról.



Már éppen megittam kávémat, az utolsó falat churrost tömtem a számba, hogy még spanyolosabban érezzem magam, amikor egy bermuda nadrágos vendég megállt az asztalunknál, hogy kezünkbe nyomjon kettő, krokodil parkba szóló belépőt, mondván, ő gyerek nélkül érkezett és másnap már indul is haza, menjünk el mi, ha kedvünk tartja. Megköszöntük az ölünkbe pottyant ajándékot és fejben máris próbáltuk a kirándulást beiktatni eltervezett programjaink közé.
Zavarban voltam az öltözködéssel, mert valahogy nehezen hiszi el az ember, hogy tényleg elég egy lenge ruha, amikor az utóbbi hónapokban folyamatosan pulóverben és kabátban is fáztunk. Gondoltam, hogy a harisnya és rövidnadrág párosítás jó lesz, reggel még biztosan hűvös lesz. Majd ha melegünk lesz levesszük. A Gran Canaria Velencéjeként ismert bájos Puerto de Mogánban kezdtük a napot. Figyeltük az ébredező kávéházakat, a már elpakoló halászokat és az éppen kirakodó árusokat. Legszívesebben minden házba bekopogtattam volna, minden ablakot lefényképeztem volna. Tüneményes kis hely, a lányokat is rabul ejtette, mert röpködtek és kéz a kézben sétáltak a mesebeli házak között. Az egyik étteremből kijött egy úr, kezünkbe nyomott pár szikkadt toast kenyeret, hogy azzal etessük a kikötőben a halakat. Aztán melegünk lett. Lehámoztam a három lányról a harisnyanadrágokat és kezdtem elhinni, hogy itt tényleg nyár van.





A Mogánban tett reggeli sétánk után, autóba vágtuk magunkat, hogy az egyik a sziget agyonreklámozott, kicsit több, mint állatkertjébe, a Palmitos parkba vegyük az irányt. A lányokkal együtt csodáltuk Zoltánt, aki otthonosan és magabiztosan vezetett az ismeretlen utakon, megint úgy, mintha korábban itt élt volna, szerpentineken fel és le, alagútból ki és be és azt is, hogy lassan kilenc évnyi házasság után belátja, hogy nincs értelme térképet adnia a kezembe... A pár nap alatt bebizonyosodott, hogy lányaink jól bírják a kanyargós utakat, nem betegednek bele a magasságokba, a lejtőkön és a kacskaringós utakon való száguldásba.


A papagájos műsor kezdetére érkeztünk meg, majd amikor már kellően elfáradtunk a hatalmas területen való sétában, a vadonatúj delfinárium nézőterén pihentünk meg, hogy aztán tátott szájjal figyeljük a showt és meggyőződjünk arról, hogy a medence szokatlan és különleges kiképzése miatt, a delfinek víz alatti mozgása valóban tökéletesen nyomon követhető. Maga a delfinárium megléte számunkra is meglepetés volt, hiszen a prospektusokban és a honlapjukon is a "hamarosan megnyílik" felirat szerepelt erről a komplexumról. Magával ragadó műsorban volt részünk, engem a legjobban , mégis a buja növényzet, a pálmafák és kaktuszok egyvelege , Gran Canaria vadregényes tája, az egyszer kopár, máskor zöld helyoldal adta látványa nyűgözött le. Nem véletlenül mondják, hogy ez a sziget egy kis kontinens. Még sivatagja is van. A szabadban zöldellő növények között felismertem párat, amelyek szobanövény minőségükben a mi otthonunkban is megtalálhatóak és próbáltam visszaemlékezni, hogy mikor öntöztem meg őket utoljára...




A kicsiknek még nagy szükségük van a délutáni alvásra, Hanna már szívesen lemond róla, bár estére meglátszik rajta ha kimarad. Önzőség vagy sem, pazarlásnak éreztünk volna két három órát a hotel szobájában tölteni emiatt, így aztán a gyerekeknek be kellet érniük az autóban való bóbiskolással. Most is így történt. A szállodába vezető utat csaknem végigaludták ám a medencézés szóra egycsapásra kinyitották szemüket és rohantak a szobába, hogy felvegyék tavaly óta nem használt fürdőruhájukat. A pancsolásra, a korlátlan fagyi fogyasztás lehetősége tette rá a koronát, így aztán nem csodálkoztunk azon, hogy a vacsoránál megtalálható jobbnál jobb csemegékből a lányok csak csipegettek. Mi viszont igyekeztünk minden helyi specialitásnak kinéző ételt, halkülönlegességet, paellát és tizenpár éve nem kóstolt gazpachot azaz hideg zöldséglevest, megkóstolni. A gasztronómia élményeinkből a bárból átszűrődő minidiszkó zenéje zökkentett ki, így nem volt többé maradásunk. A lányok egybehangzó kérésének eleget téve ugyanis olyan szállást kerestünk, ahol most sem kellett nélkülözniük az animátorokkal való közös esti ugrabugrálást.
Így aztán a bárban két pohár sangria iszogatása közben mosolyogva csodáltuk lányainkat, akik az animátorok nagy meglepetésére kívülről fújták a spanyol dalt, amit még Bulgáriában tanultak.