Az óceán hullámai hangosabban csapkodták a sziklákat. Összesen ennyit érzékeltünk ott, Gran Canaria déli részén a viharból. Ahogyan azt terveztük, reggel autóba vágtuk magunkat, hogy egy újabb kis körutat tegyünk a szigeten. A postás éppen akkor hozta furgonján a leveleket. Megkérdeztem milyen időre számíthatunk a sziget belsejében, mivel (a nem túl szép nevű de annál bájosabb) Teror felé terveztük az utat, mivel ott nagyon híres és hatalmas a piac és mert a hely egyébként is magával ragadóan szép. A postás szemei kiguvadtak és heves gesztikulálva adta tudtunkra, hogy Mucho, mucho viento van arra felé is, azaz nagyon szeles az idő. Látszott, hogy azt gondolja nem vagyunk normálisak de úgy gondoltuk, hogy túloz, mit nekünk egy kis szél...
Aztán már majdnem első célállomásunk előtt szembesültünk azzal, hogy itt bizony éjszaka komoly szélviharral nézett szembe a Gran Canaria és sok fa. Egy helyen Zoltánnak még ki is kellett szállnia, hogy arrébb mozdítsa az úttestre dőlt hatalmas ágakat. A tűzoltók szerpentinen le és fel cikáztak és a pálmafák is a szokásosnál jobban dőltek jobbra balra. Kétszer csörgött a telefonunk. Az otthoniak közül érdeklődtek, hogy minden rendben van e velünk, mert a híradó hatalmas szélviharról számolt be, amely nem kímélte a Kanári szigeteket sem. Mondtuk, hogy jól vagyunk és éppen autós túrán vagyunk, mert egy szokatlanul nagy krátert szeretnénk saját szemünkkel látni.
A Caldera de Bandama elég különleges ha csak a méreteit vesszük figyelembe. Másik különlegessége az, hogy nem kopár, szépen be van ültetve. Állítólag egy helyi ember termeszti ott növényeit és ülteti be a szokatlan helyszínt, mi több ott is él. Nem találkoztunk sajnos, pedig egy kávét megittam volna vele, már ha fogyaszt ilyet egy remete.




Újabb tekergős utakon, újabb leszakított ágakat kerülgetve és Eszter hőmérsékletét ellenőrizve megérkeztünk egy másik helyes kis város, San Mateo, helyes kis paicára, ahol sáfrányt, némi gyümölcsöt és péksüteményt vettünk magunkhoz. Nem akartuk túlvásárolni magunkat, hiszen Terorban hatalmas piacra számítottunk..


Teror viszont szokatlanul csendesnek és nyugodtan bizonyult. A vásár helyszínétől pár percnyire nemhogy autót de még gyalogost is alig láttunk. Mindenki behúzódott házába és mire végre találtam valakit, akitől megkérdezhettem ugyan mondja már meg merre van a híres terori kirakodóvásár, az komplett hülyének nézve csak annyit mondott: ..Ilyen szélben? Ma nincs piac.
Annyira csalódott voltam de persze semmi nem történik véletlenül. Mielőtt beültünk az autóba vettem, egy fésűt, mert az otthonról hozott darab az út alatt elveszett és a lányok haját csak a szél fésülte. Ezt a fésűt nagy becsben tartom, mert tudom milyen messziről származik, ma is elmosolyodom ha eszembe jut elmentünk fésűt venni Terorba.


Eszter egyre bágyadtabbnak tűnt, biztosan nem lett volna kedve a piac forgatagába vegyülni de mivel nem volt vásár, nem volt mit sajnálni..Tudtam, hogy itt már csak antibiotikum segíthet, a tünetei ismerősek voltak. Patikában persze ott is receptköteles az ilyesmi, így egész úton a hotel felé azon töprengtem hol találunk majd megfelelő orvost neki. Las Palmas nevezetességeivel csak az autó ablakán keresztül ismerkedhettünk meg de bizonyára ennek is van valami oka, ha más nem, az, hogy egyszer visszatérünk és alaposabban megismerjük a várost, bár elveinkkel némileg ellentétes, hogy ugyanarra a helyre kétszer menjünk nyaralni.
Örültem, hogy megérkeztünk a hotelbe. Zoltán akcióba lépett és orvost szerzett. csakhamar meg is érkeztek két tündéri hölgy személyében. Az egyik, mint kiderült kubai származású,a másik aki angolul tolmácsolt volna, ám büszkén mondhatom, hogy nem sok dolga volt pedig német születésű, kanári szigeteki férjjel. És, hogy hogyan derült ki mindez? Hát csak anyi történt, hogy a vizsgálat és a diagnózis közben és után olyan jót beszélgettünk, hogy alig akartak továbbmenni. A lányok elvarázsolták őket, beszéltünk Kubáról, az ikrekről, a mi országunkról, az ő országukról.
Puszival és nagy öleléssel búcsúztunk egymástól és megígértük, hogy elküldjük a kalandról készült képet.

Ahogyan azt vártam az első adag antibiotikum bevételét követően Eszter állapota rohamosan javulni kezdett és nagyon boldogan csatlakozott ő is egy búcsú óceán parti fürdőzésre, homokozásra a felkapott Playa de Inglésbe. A hely tipikus példája annak, hogyan veszik semmibe és hogyan zsákmányolják ki a végsőkig a természetet a szállodák. A hotelek úgy kapaszkodnak a magas sziklák oldalain, mint a stadionlelátók. Ez már túlzás, ez már nem szép. De a part homokos és a lányok erre vágytak már nagyon. Hanna kotorékebet játszott, Noémi a hullámok elől szaladgált, Eszter pedig miután meggyőződött arról, hogy a víz még kissé hideg, mellém ült és onnan szemlélődött. Zoltán nem hazudtolta meg önmagát. Bement a 18 fokos vízbe és úszott egyet.



Az önfeledt kacagás és játék meg az, hogy Eszter sokkal jobban érezte magát méltó befejezése volt a téli kiruccanásunknak. A következő részben már a hazautazás viszontagságairól írok, és egy kicsit Madridról is. No és ígéretemhez híven, nem feledkezem meg a játékról sem.

Azok között, akiknek a kis képe vagy neve a rendszeres olvasók táborában szerepel és ráadásul válaszol is a következő bejegyzésben feltett kérdésekre, egy meglepetés ajándékot sorsolok ki. Hamarosan jövök!