Három hónapja nyílt meg és Magyarország legnagyobb beltéri játszóterének hirdeti magát a nevében is kreatív -, a város XI. kerületében található Eleven Park.
Persze nyitásra mentünk, mert van már annyi tapasztalatunk, hogy olyankor csak a legelszántabbak érkeznek, és a "ki korán kel aranyat lel" örök érvényű mondást követve biztosak voltunk benne, hogy egy időre szinte teljesen magunkénak érezhetjük a játszóteret.
Reméltem tényleg olyan nagy szám lesz a játszóház, amilyennek a kedvenc magazinom, a Time Out Budapest oldalain olvashattunk róla. Reméltem, hogy nem okoz csalódást, ha már egyszer a kedvéért a város másik felébe kellett autóznunk, igaz elég gyér forgalomban.
Aztán amikor beléptünk egycsapásra elmúltak a kételyeim. A szemünk szánk tátva maradt a méretek láttán. A fogadtatás is szívélyes volt, amit én mindig nagyon tudok értékelni. Gyors cipőcsere után, Hanna meg se várta, hogy megigazítsam kusza fürtjeit, azonnal a trambulin hevedereibe kapcsoltatta be magát és ottlétünk alatt még további négyszer biztosan. Imádta, hogy korlátlan ideig repülhet újra és újra. A kicsik is mindent kipróbáltak. A négy féle ugrálóvárat, a krokodilosat, a másik trambulint, a mászóvárat, az összes triciklinek látszó járművet, a kisautót, a különleges bobbal használható és a csavart csúszdát.







Azért is jó, hogy korán érkeztünk, mert nem volt olyan nagy közönsége az én trambulinos mutatványomnak. Arra elegendő volt a kis bemutató, hogy rájöjjek pokoli fárasztó és azóta is azon töprengek hogyan bírta ilyen sokáig és ennyiszer Hanna meg az ikrek. (mondjuk most alszik mind a három és ha nem ébresztem fel őket, félő hogy reggelig..)
Kettő perc alatt Zoltánnal mi magunk is legálisan gyerekek lettünk és ugyanúgy csúszdáztunk, másztunk, ugráltunk, mint a kicsik, azzal a különbséggel, hogy mi egész rövid idő után a babzsák fotelek valamelyikén hevertük ki a fáradalmakat, ott lihegtünk és mosolyogva integettünk a csúszdáról lebukfencező lányainknak. Elolvadtam a gyönyörűségtől, amikor azt láttam, Noémi Eszti segítségére siet, ha az elakad, hogy Hanna hogy pátyolgatta le lemaradoz húgait és imádtam, amikor kézen fogva másztak fel valahová, a közös tekerésekről pedig nem győztem fényképeket készíteni. Bátrak, vakmerőek voltak.





Ez nem olyan, mint a megszokott ugrálóváras játszóházak. Ez tényleg nagyon nagy és különleges. Ez tényleg nagyon ötletes. Ezt még én is nagyon szerettem. Sőt vissza is mennék újra. Tíz után aztán nyilvánvalóvá vált, hogy másnak is hasonlóan jó véleménye van a giga méretű játszótérről, mert özönleni kezdtek az emberek. Délig bírtuk. Kis alkudozás, búcsú csúszások után felvette mindenki a cipőjét és biztos voltam benne, hogy csakhamar az autóban fog szunyókálni mindegyikük.
Kulisszatitkokat is megtudtunk de nem árulom el mindet. Mindenesetre a családi vállalkozás lehetett a magyarázat arra, hogy szuper kedves, maximálisan odaadó volt a személyzet és olyan finom a pizza és a palacsinta, mintha itthon készült volna. Beírtam a kedvenc gyereklefárasztó és szülő megfiatalító programok közé a füzetembe.
Aki teheti, menjen csak el!